8. A fuvar:
Amint biztos voltam benne, hogy Edward hallótávolságon kívül volt, összerogytam a padlón, és engedtem, hogy az emlékek felszínre törjenek. A sós könnyek patakokban folytak le az arcomon, és azt kívántam, hogy ugyanígy tűnjenek el a szerelmes képek is a fejemből.
De persze, ez nem történt meg. Csak sírtam, és éreztem, hogy a szívem összefacsarodik, és ettől alig kaptam levegőt.
Mikor Edward itt volt, nyilvánvaló volt, hogy nem akarom ezt az életet. Könnyebb volt elutasítani őt, mikor csak egy karnyújtásnyira volt. Csak közelebb tudtam volna húzni, és megmondani neki, hogy van rá esély, hogy minden olyan legyen, mint régen.
De most, hogy már elment, úgy éreztem, hogy a legostobább döntést hoztam meg az életemben. Elüldöztem őt, pedig akart engem. De én is akartam őt! Mégsem tehettem, hogy megint sutba vágok mindnet, és a karjaiba omlok.
Már annyiszor megtettem, kockáztattam az életemet, és ami borzalmasabb, hogy a családomét is. Tönkre tettem volna anyukám életét, ha valami baleset ér a vámpírok között. És tudtam, hogy sohasem bocsájtotta volna meg magának. Azt hitte volna, hogy nem figyelt rám eléggé. Az egész miatt magát okolta volna. Sohasem lett volna boldog.
Így sokkal egyszerűbb – biztattam magam. És valahol mélyen tudtam, hogy ez tényleg így van, bár ezt még nem éreztem. Minden rendben lesz!
Teltek a napok. Sajnos mindegyik ugyanolyan volt, kivéve persze az emlékei visszatérése utánit. Az egész iskola zsibongott, majd mikor megláttak hirtelen mindenki elhallgatott.
Számítottam erre, ezért még magasabbra emeltem az államat, hogy tudassam velük, ne szóljanak hozzám.
- Lydia! – hallottam valaki üvöltését. Nem fordultam meg. – Lydia, hozzád beszélek! – Azzal Nick megragadta a karomat, és túl erősen rántott vissza. Számítottam erre, és amint szembekerültem vele, ökölbe szorítottam a kezemet, és beleboxoltam az orrába. Aúúúúú! Fájt, iszonyatosan fájt. Mégis elégedett voltam, hogy teljes erőmből meg tudtam ütni. – A kurva életbe! – Annak pedig még jobban örültem, hogy neki is borzalmasan fájt. ez megmosolyogtatott.
- Soha többé ne érj hozzám! – sziszegtem a fájdalomtól és a dühtől. – Szakítottunk – jelentettem ki tényszerűen, és hátat fordítottam neki. Nem jött utánam.
Ezek után nem sok dolog volt, ami kimozdított a gyötrődésből. Edwardot nem láttam többé az iskolában, a barátaimat kerültem, és ez jó volt így. Gyötrődtem, de ezt igyekeztem nem mutatni.
Anya persze észrevette, hogy valami megváltozott, de nem forcírozta. Tudta, hogy most nagyon nehéz erről az egészről beszélnem. Örültem, hogy békén hagyott, mert tudtam, hogyha elkezdünk erről az egészről beszélni, elbőgöm magamat.
Szóval teltek a napok, és beletemetkeztem a gyötrődésbe és az unalomba. Az éjszakáim könnyek között teltek, és éreztem, hogy a testem megkeményedik. Minden kedvesség és szeretet mintha kiszállt volna a testemből, és a helyét valami kemény anyag vette át. Viszont még nem szilárdult meg, és ezért még a pokoli fájdalom a nap minden másodpercében átjárt.
Nehezebb volt, mint gondoltam, de mikor arra gondoltam, hogy anyáért teszem, kicsivel könnyebb lett. De csak nagyon kicsivel, éppen annyival, hogy lélegezni tudtam.
És ahogy múlt az idő, a küzdelem, amelyet az órákkal vívtam egyre elfogadhatóbbá vált. Nem lett könnyebb, ez inkább a megszokásról szólt.
Ami a legfurcsább volt, hogy kezdtem megutálni a tükröket. Nem szerettem látni magamat bennük, mert úgy éreztem, hogy megváltozom. És valószínűleg így is volt. Kezdtem ,,elkövesedni’’. A szemeimből eltűnt a vidámság, és homályosak lettek, mintha állandóan könnyesek lennének. Ami ennél borzasztóbb volt, hogy az arcom nagyon sápadt lett. Eddig sem voltam valami barna, de a fejem úgy festett most, mintha valami halálos betegségem lenne. Gyanítottam, hogy ez valahogyan így is volt.
A fordulópont egy pénteki napra esett. A december közepén voltunk, a hó pedig szakadt. Hideg volt, és ez tükrözte a fagyos hangulatomat.
Igyekeztem normálisan viselkedni annak ellenére, hogy az életem romokban hevert, bár iszonyatosan nehéz volt. Eleget tettem anyukám kérésének, és egy hülye rózsaszín sapkát húztam a fejemre, hogy ne fázzak meg.
Lassan ballagtam az iskola felé, és nem kellett azon aggódnom, hogy elkések, mert még negyven perc volt a becsengőig. Igen, hát az egyik legnagyobb probléma az álmatlanság volt. Ezért néztem ki úgy, mint egy zombi, nagy fekete karikákkal a szemeim körül. Bár jobban hasonlítottam egy vámpírra, mint egy zombira.
Erre a gondolatra felnyögtem, és ahogy a gondolataim elkalandoztak, megcsúsztam a jeges úton. Halkan felsikítottam, mikor megéreztem a kemény, fagyott földet.
Nyöszörögtem a fájdalomtól, mert a fejem is keményen koppant a betonon, de mégsem fájt annyira, mint gondoltam. Csak feküdtem ott percekig, és néztem a hóesését. A sok hópehely ráesett az arcomra, és elolvadt rajta. Kinyújtottam a nyelvemet, mint kiskoromban, és éreztem a hópelyhek víz ízét.
Olyan volt, mintha nem is én lettem volna. Kinyújtottam a kezeimet az oldalam mellett, és mozgatni kezdtem őket. Egy hóangyalt kezdtem készíteni.
A gyerekes tevékenységemet egy autó állította meg. Nem néztem föl, de éreztem, hogy a testem megfeszült, ahogy felismertem a motor hangját.
Becsuktam a szemeimet, és reméltem, hogyha kívánom, akkor az autó el fog tűnni. Mikor újra kinyitottam őket, a kocsi még mindig ott állt mellettem.
Felültem, és így megláttam őt, ahogy ott állt, és a tekintete fekete volt és tanácstalan.
- Hello – sóhajtottam rekedten. Hogy láttam az arcát olyan örömmel töltött fel, hogy a megkeményedő massza kezdett visszalágyulni. Sejtettem, hogy ezt nem szabadna hagynom, de olyan jó volt végre igazán levegőt venni.
- Hello – szólt vissza halkan, és látszólag nem tudta hova tenni ezt az egészet.
- Én csak elestem… - vallottam be csendesen, mire akaratlanul elmosolyodott. Ettől a lélegzetem felgyorsult. Edward mosolya. Olyan volt, mintha minden probléma kulcsa azokban az ajkakban lenne. Be kellett harapnom a számat, mert a szája furcsa dolgokat indított el bennem.
- És miért nem álltál fel? – kérdezte óvatosan. Tartott tőle, hogy megint kirobban belőlem a hisztérika. Igazából ez volt az utolsó, ami történhetett volna. Most minden hirtelen furcsa és nagyon új volt.
- Még nem volt időm rá – válaszoltam bátrabban, és szélesen rámosolyogtam. Az arcom feszült, és ez olyan volt, mintha jelezte volna, hogy milyen régen mosolyogtam. De ezt csak a hidegre fogtam. – Elfoglalt a hóangyal készítés.
- Látom – mondta, és a szemeiben furcsa fény csillant. Oh, ne… Ez az egész furcsa hatással volt rám. – Befejezted?
- Igen – bólintottam összezavarodva. Mi történik? Nem tudtam, hogy mi folyik ebben a pillanatban. Edward nem volt iskolában, azt hittem, hogy már régen elutazott, és elkezdett túllépni rajtam. Mikor erre gondoltam, hányinger fogott el. Önző módon nem akartam, hogy túllépjen rajtam. Ez így nem volt logikus. – Elvihetlek a suliba?
- Persze – vágtam rá rögtön, és elmosolyodtam. Edward élesen szívta be a levegőt, és közelebb lépett hozzám. Azt hiszem, hogy megőrültem, mert bátorítóan felé nyújtottam a kezeimet. Nyilvánvaló volt, hogy valami belső ösztön átvette az irányítást felettem. Még közelebb jött, és megragadta a kesztyűs kezeimet. Azt kívántam, hogy bárcsak ne lettek volna rajtuk azok a felesleges rongyok.
- Jól érzed magad? – kérdezte gyanakvóan. Nem csodáltam. Először elutasítottam, és az egész családját a Pokolba küldtem, most pedig vigyorgok rá, mint egy hülye. Nem kellett volna ezt tennem, távolságok kellett volna tartanom, de nem voltam képes rá. Olyan közel volt most. Annyira elérhető volt, ahogy felhúzott a hóból. Csak előre kellett volna lendülnöm, és meg tudtam volna ölelni. nem tettem, bár nagyon akartam.
- Nem ütöttem be magamat – feleltem lassan. Azt nem mondanám, hogy jól éreztem magam. De kezdett a kedvem egyre jobb lenni, ahogy egyre több időt töltött velem. – Mehetünk a suliba! – Némán bólintott, és a kocsihoz lépett. Elengedte a kezeimet, és kinyitotta az ajtómat.
Éreztem a teste melegét, ahogy elmentem mellette, de igyekeztem nem erre koncentrálni, így is túl furcsa volt ez az egész. Olyan volt, mintha tudtahasadásom lett volna, egyik pillanatban menekülni akartam, a másikban, pedig futni a karjaiban. Ez nem volt normális.
A kocsiban meleg volt, így levettem a sapkát, a kesztyűket, és a kabátomat. Ezt csak egy oldalpillantással konstatálta, mikor beszállt, majd rögtön indított.
- Szólj, ha túl meleged van! – suttogta, mire rá pillantottam. Ő csak az utat nézte. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Inkább az udvarias megnyilvánulásnál maradtam.
- Köszönöm, hogy elviszel!
- Oh, számomra az öröm – sóhajtotta keserűen mosolyogva, én pedig nem tudtam levenni a szemeimet róla. Olyan lélegzetelállítóan jól nézett ki. El sem tudtam képzelni, hogy miért szeretett belém. Szó szerint mindenkit megkaphatott volna, akit csak akart. Ez annyira hihetetlen volt. Leírhatatlan volt, ahogy kinézett. Egyenes orra, sima, hibátlan arca, fekete tekintete és a vöröses fekete haja. Egy hátsó gondolat megijesztett. Akartam őt! Észrevette, hogy őt nézem, erre elkaptam a tekintetemet. – Hiányoztál – sóhajtotta, és gyorsan beszélni kezdett. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányollak. Azt el lehet viselni, hogyha pár napig távol kell tőled maradnom, de azt nem, hogy elküldtél, és tudomást sem veszel rólam.
- Ez így nem igaz! – tiltakoztam, majd rögtön el is hallt a hangom. – Tudomást veszek rólad, most is itt ülök az autódban.
- Egyébként ez is meglepett – ismerte be. – Arra számítottam, hogy tiltakozni fogsz, és inkább elfutsz előle, mint hogy beülj mellém.
- Edward – sóhajtottam zavartan. Ez a beszélgetés kezdett veszélyes vizekre evickélni. – Nem utállak, nem fogok elrohanni előled.
- Szóval nem utálsz, csak nem szeretsz eléggé, igaz? – kérdezett rá nyíltan. Ez mély sebet vájt az éppen felolvadó belsőmbe.
- De, én igazán szerettelek – morogtam. – Itt nem én voltam az, aki elhagyott téged!
- Ez nem teljesen igaz! – vágott vissza, és a szemei szikráztak. Nem nagyon nézett az útra, de megbíztam benne. Tudtam, hogy nem kockáztatná az életemet.
- Ebben van valami – kezdtem nézni a kesztyűtartót. – De te előtte kétszer elhagytál, úgy érzem, hogy jogos volt minden, amit tegnap mondtam. – Ez nem teljesen fedte a valóságot. Az egyáltalán nem volt jogos, hogy elfajzott korcsnak neveztem.
- Teljesen jogos volt – bólintott, én pedig legszívesebben megragadtam volna a fejét, és üvöltöttem volna vele, hogy miért ilyen hülye. – De úgy gondolom, hogyha az lenne fair, hogy megbeszéljük.
- Tegnap már beszéltünk – mondtam pánikba esve, és megragadtam a kilincset.
- Nem tudsz kiugrani – felelte kikerekedett szemekkel. – Ha megpróbálod, akkor is visszarántalak, de azért jobb lenne, ha nem csinálnál ilyen hülyeséget.
- Nem akarok erről beszélni – sóhajtottam, és elengedtem a kilincset. – Azt mondtad, hogy már nem akarsz, mert más vagyok.
- Dühös voltam és kétségbeesett – mondta, és úgy éreztem, hogyha nem kellett volna tartania a kormányt, akkor még a kezeit is feltartotta volna védekezően. – De már átgondoltam ezt az egészet, és szinte biztos vagyok benne, hogy visszatértek az emlékeid. – Kérdőn nézett rám, de elfordítottam a tekintetemet. – Lydia, emlékszel már? – Nem válaszoltam, és erre megragadta az államat. – Lydia, válaszolj!
- Igen, mindenre – morogtam dühösen, és kitéptem magam a kezei közül.
- Remek – sóhajtotta, de úgy hangzott, mintha nem lenne valami elégedett. Aztán egyszer csak letért az útról. A hó teljesen eltakarta a földutat, de biztosan vezetett végig rajta.
- Hova megyünk? – kérdeztem, és a hangom megremegett. – Nekem iskolába kell mennem.
- Nyugi, nekem is. Be fogunk érni kezdésre! – Azt mondta, hogy mi! Ez meglepő volt. – Oké, akkor beszélgessünk! – állította le az autót, mikor már vagy két kilométert mentünk a főúttól.
- Nem akarok beszélgetni! – fröcsögtem a szavakat dühösen. Nem akartam ezt az egészet. Olyan jó volt látni őt, de tudtam, hogyha most megint beszélgetünk, akkor összeveszünk, és még borzalmasabban fog fájni ez az egész. – Sétálni akarok! – morogtam, azzal kiszálltam a kocsiból, és elindultam a térdig érő hóban.
- Lydia – szállt ki Edward is. Felidegesített a hangnem, ahogy velem beszélt. Mintha egy kislány lettem volna.
- Hagyjál békén! – Annyi szent, hogy ez a nyafogó mondat nem segített abban, hogy ne nézzen pisisnek.
- Ne gyerekeskedj már! – förmedt rám, és ettől elkattant az agyam. Futni kezdtem, hogy távolabb kerüljek tőle. Hogy ne kelljen éreznem az illatát, vagy hallanom a hangját. És ahogy futottam, egyszer csak nem volt föld a talpam alatt. Elestem, de nem a szokványos módom. Iszonyatosan megalázóan fejjel előre. Csak tátogtam, miközben a fenekemre küzdöttem magamat. A kabátom és a sapkám a kezemben volt, a kesztyűimet útközben elhagytam. – Jól vagy? – térdelt le mellém Edward, és láttam az aggódást a szemeiben, de azt is, hogy iszonyatosan küzd, hogy ne nevesse el magát. Megértettem. A helyében én is nevettem volna. De mégsem a kacagás fogott el, hanem sírós hangok buktak ki belőlem.
A könnyeim potyogni kezdtek, és legszívesebben Edwardhoz bújtam volna, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Még csak felnézni sem mertem rá.
- Oh, babám, ne sírj! - És magához húzott, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Kiengedtem az elfojtott hangokat, és élveztem, hogy a karjában vagyok.
Edward még szorosabban magához húzott. Felemelt az ölébe, ő pedig leült a hóra.
- Ne sírj, kérlek! - sóhajtotta. - Szeretlek!
A levegő bent rekedt a tüdőmben, ahogy meghallottam a vallomását. A testemen furcsa reakció ment végbe. A szívem zakatolt, a testem pedig lángolt a közelségétől. Igyekeztem ezt nem kimutatni, de ezt még nehezebbé tette, hogy Edward teste sem volt közömbös. Ő is reszelősen vette a levegőt, és még közelebb húzott magához. A vigasztaló ölelésből hirtelen egy erotikus előjáték lett. El kellett volna húzódnom, de nem ment.
Hihetetlenül jó érzés volt újra érezni Edwardot. A fejemet a nyakába temettem, és mélyen beszívtam az illatát. Őrjítő érzés volt. Még közelebb húzott, így a szám a nyakához tapadt. Csak ki kellett volna nyitnom, és a nyelvemmel is megérinthettem volna. Akartam, de nem tettem meg. Bezzeg ő nem zavartatta magát. Úgy húzott a csípőjére mintha egybe akart volna velem olvadni. Ettől a gondolattól jólesően összeszorult a hasam. De nem engedhettem el magam.
Kelletlenül elhúzódtam, de csak annyira engedett el, hogy a fejem el tudtam venni a nyakától. A testünk lent még mindig összeszorul.
- Nem foglak elengedni! - mormogta nagyon közel hajolva hozzám. Éreztem, hogy ez a mondat kétértelmű volt. Nem mertem felnézni rá. - Mi az, Lydia?
Még mindig nem mertem ránézni, féltem, hogyha megteszem, az ajkaink túl közel lesznek egymáshoz…
De Edward megoldotta a problémát, mert felemelte az államat, és rájöttem, hogy tényleg nagyon kevés választott el minket.
Éreztem a lélegzetét az ajkaimon, és láttam, hogy a szemei milyen őszintén csillognak.
- Teljesen összezavarsz! - vallottam be az igazat, mire elmosolyodott. Olyan közel voltak az ajkai az enyémekhez.
És hirtelen minden elveszett körülöttem. Tudtam, hogy mit fog tenni, de képtelen voltam megállítani.
- Üdvözöld az új Edwardot! – suttogta, és a szemei lángoltak. Nem értettem, hogy miről beszél, de már utána nem volt lehetőségem ezen agyalni.
A száját rányomta az enyémre, de olyan erővel, hogyha nem tart meg, hátraestem volna.
A nyelvét belenyomta a számba, és még tiltakozni sem volt időm. Úgy csókolt, mint valami vad, teljesen kikelve magából, teli energiával és szenvedéllyel. És a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy képtelen voltam tiltakozni, visszacsókoltam.
Sokkal gyengédebb voltam, mint ő, nem tudtam vele tartani a tempót. Szinte tépte a számat, ahogy a fogai megérintették az ajkamat. A nyelve pedig nedvesen kergette az enyémet. Felháborítóan izgató érzés volt.
- Az enyém vagy! – morogta bele a számba, és megharapta az alsó ajkamat. Finoman meg is szívta, mire felnyögtem. Nem tehettem róla, a testem elárult. – Örökké az enyém vagy!
