1. Büntetésben:
A NAPJAIM ÚGY TELTEK, mintha egy tündérmesében élnék. Egy meglehetősen bizarr tündérmesében.
Szinte minden pillanatot Edwarddal töltöttem, és igyekeztem bepótolni mindent, amelyet kapcsolatunk elején elszalasztottam. Ki akartam minden információt deríteni róla, és ezt valamiért nagyon furcsának találta.
Már nem hibáztattam, amiért nem bízott kellőképpen az érzéseimben, mert végre megértettem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hormonok által vezérelt kislány. Persze ez ellen Edward szinte azonnal tiltakozott.
Már tudtam, hogy mit akarok, és senki sem állíthatott meg abban, hogy éljem azt az életet, amelyet választottam magamnak. Teljes mértékig méltó akartam lenni Edwardhoz. És a vámpírrá válás lehetővé tette ezt.
Furcsa volt, mert pár nap elteltével az egész Cullen család úgy viselkedett velem, mintha már most családtag lennék. Ez mérhetetlenül boldoggá tett, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez csak jobb lesz majd.
Közben kibékültem anyával, és tudtam, hogy rengeteg időt kellene vele töltenem, de mégsem ment. Igazából ez volt az egyetlen olyan dolog, amely nagyon nehéz volt számomra.
Minél több időt kellett volna vele töltenem, ehelyett bepánikoltam, és inkább mindig elmenekültem Edwardhoz Az illata és az ölelése megnyugtatott, és örültem, hogy mikor vele voltam, nem kellett semmire gondolnom.
Mondta, hogy ez így nem lesz jó, mert később bánni fogom, hogy nem töltöttem elég időt a családommal, de képtelen voltam hallgatni rá. Igaza volt, de mikor arra gondoltam, hogy hamarosan el fogom veszíteni őket, összecsaptak a fejem felett a hullámok, és az egyetlen mentőövem ő volt.
Szerinte még volt időm, de én mégis rettegtem, hogy hamarosan el fogom hagyni őket, bár teljesen biztos voltam a döntésemben. Edwardot akartam mindenestül.
Persze ezek kívül még voltak problémák az iskolában is. A tanulás nagyon jól ment, főleg, hogy Edwarddal tanultam általában, szóval meg volt az ösztönzés, hogy minél előbb befejezzem, és végre vele foglalkozhassak.
A problémát a diákok jelentették, mint mindig. Próbáltam nem törődni velük, és csak Edwardra akartam koncentrálni, de a pletykák így is eljutottak a fülembe. Mint például az, hogy Edward teherbe ejtett, és azért lépett le, mert nem akarta vállalmi a felelősséget a babáért. Mivel az agyukból ki volt törölve a valódi ok, ezt a megoldást választották, hogy megmagyarázzák, Edward miért ment el és jött vissza.
Igyekeztem nem törődni velük, bár Melanie még mindig a barátom volt, de furcsa mód sohasem ült oda hozzánk. Kicsit olyan volt, mintha félne Edwardéktól. Persze tudtam, hogy ez igaz a többi diákra is, de eddig Mel sohasem mutatta ennek a jelét sem.
Sam helyét Jason vette át, és mindenki azt leste, hogy ő mit akar. Ami legnagyobb sajnálatomra az volt, hogy engem cseszegessenek azzal, hogy vajon tényleg terhes vagyok-e vagy sem. Vagy valamilyen betegséget kaptam-e el Edwardtól. Igyekeztem nem törődni velük, de szinte megőrültem a tudattól, hogy ilyeneket terjesztenek a szerelmemről. Ha csak velem tették volna ezt, akkor hidegen hagyott volna a dolog, de így hogy Edwardot is belevonták, minden sokkal fájóbban hatott rám.
Másrészről hihetetlen volt, hogy ennyire nem számított nekik Sam. Bár lehet, hogy ez Drina hatása volt, de mégis borzalmas volt hallgatni, hogy mennyire közömbösek a fiú halála iránt. A halálának valódi okát nem tudták, de az is épp elég tragikus volt, hogy úgy hitték, széttépte egy állat a testét.
Próbáltam kizárni őket a tudatomból, és csak arra gondoltam, hogy a lényeg az, hogy Edward velem van, és hamarosan én is közéjük fogok tartozni. Igen, ezzel bíztattam magam…
Tényleg próbáltam nem azzal törődni, hogy Jason állandóan provokálni próbált, de néha nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek vele veszekedni.
Így esett meg az is, hogy spanyol órán kiabálva törtem ki.
Már előre utáltam az egészet, mert a tanárnő, Mrs. Jonas sem volt a szívem csücske, de az még rátett egy lapáttal, hogy Jason mellém ült. Összekoccantak a fogaim, mikor megláttam, hogy vigyorogva bámult. Nagyon utáltam akkor Nick-et, amiért olyan távolságtartó volt. Még ő is sokkal jobb lett volna, mint Jason.
Nagyon igyekeztem figyelni a spanyol órára, mikor megéreztem, hogy valaki egy papírral karcolgatja a kezemet. Kirázott a hideg, és gyűlölködve néztem Jasonre. Ő csak elvigyorodott, és elém csúsztatta a levelet. Megforgattam a szemeimet, és fogalmam sincsen, hogy miért, de kinyitottam az összehajtott papírt.
Átjössz ma?
Összevontam a szemöldökeimet, és csodálkozva fordultam felé, hogy miért is kellene átmennem hozzá.
Nem kellett volna, mert az ujjaival félreérthetetlenül jelezte, hogy mit is akarna csinálni, ha átmennék hozzá. A távolból hallottam, hogy pár idióta felnevetett.
Pár órával később persze már nem volt olyan jó ötlet, amit az ominózus spanyol órán csináltam. Olyan dühös lettem Jasonre, hogy felpofoztam, és kiabálni kezdtem vele, hogy mekkora egy mocsok. Ezért büntetést kaptam. Próbáltam megmagyarázni, hogy miért csináltam ezt, de tekintve, hogy a tanárnő rühellt, nem hallgatott meg. Ezért most az egész világra dühös voltam. Kivéve persze Edwardot.
- Nem lesz olyan vészes! – bíztatott ebédnél, mikor sírva bújtam oda a mellkasához. Tudtam, hogy ő is nagyon ideges, és hogy azzal, hogy sírva fakadtam, csak még jobban szítottam a dühét, de képtelen voltam megállni bőgés nélkül.
- Utálom őket! – szipogtam, majd a fejemet feljebb emelve megcsókoltam a nyakát. Éreztem, hogy megremegett, de továbbra is nyugtatóan simogatta a hátamat.
- Majd én elintézem – suttogta a szavakat, mire megrémültem.
- Ne, ne csináld, jó?
- Miért? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel. – Csak beszélek velük, nem ölöm meg őket… - Mintha hallottam volna egy elharapott most szócskát, de inkább figyelmen kívül hagytam.
- Nem szabad! – ráztam meg a fejemet. – Nem hívhatod magadra fel a figyelmet megint! Te is tudod, hogy igazam van!
- Tudom – húzott magához, majd az arcomat kezdte puszilgatni.
- Majd vigyázok magamra – vigyorogtam rá, mire megforgatta a szemeit. – Behúzok párat, már úgy is mindegy, hiszen úgy is büntetésre kell mennem.
- Ezt inkább hanyagoljuk – sóhajtott mélyet, majd megcsókolt. Nem zavartatta magát, olyan szenvedélyesen falta az ajkaimat, mintha csupán csak ketten lettünk volna otthon a szobámban. Ez nem volt rá jellemző, de sem erőm nem volt, sem akaratom, hogy eltoljam magamtól. Így inkább viszonoztam a nyelve táncát, és nagyokat szippantottam az illatából, hogy úgy érezzem, a büntetés ideje alatt is velem lesz valamennyire.
Mondjuk úgy, hogy a tervem mégsem sikerült. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, és elemi erővel érzékeltem, hogy Edward nincs a közelemben.
Tisztára olyan volt, mintha én lennék a suli közösségének a főfelbujtója. Nem volt elég, hogy a tanár megváratott minket, de még a büntetésre váró társaim is úgy bámultak, mintha egy kívülálló lennék. Ez nem volt igaz. Én is a sulihoz tartoztam, és büntetésben voltam!
Idegesen felnevettem, mikor arra gondoltam, hogy most éppen magamat győzködöm arról, hogy nekem is helyem van a büntetésre várók között.
Mikor végül a felügyelőtanár kijött a tanári szobából, lekicsinylően szétnézett rajtunk, majd intett, hogy kövessük. Végigmasíroztunk a folyósón, majd befordultunk a szertárok felé, és az első terembe bementünk.
Azt mondta, hogy üljünk le, és foglaljuk el magunka, mert két órán keresztül fogunk itt ülni. Megráztam a fejemet, és igyekeztem nem elbőgni magamat. Edwarddal akartam lenni, és most átkoztam a hülye matek órát, amiért nem tudott elkísérni a büntetésemre. Hülye ötlet volt azt mondanom neki, hogy ez csak egy büntetés, nem kell miattam lógnia…
Leültem az ablak melletti leghátulsó padba, és kibámultam az udvarra. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mert tanulni jelenleg nem volt kedvem, a zenelejátszóm lemerült, könyvet pedig elfelejtettem magammal hozni. Röviden minden tökéletesen alakult arra, hogy halálra unjam magamat.
Azonban rögtön vissza kellett volna szívnom az előző gondolatomat, mert a következő pillanatban belépett valaki a terembe, aki teljesen megváltoztatta előző feltevésemet.
A fiú idősebb volt nálam, legalább is ránézésre, és annyira ismeretlen volt, hogy mindenki csodálkozva kapta fel a fejét, mikor odacaplatott a tanárhoz. Valamit mondott neki, mire a tanár felém biccentett.
Először azt reméltem, hogy valaki kiszabadított a büntetésből, de aztán rájöttem, hogy csak mellettem van már hely a teremben.
A fiú megrántotta a vállát, és elindult felém. Míg oda ért hozzám, jól szemügyre tudtam venni. Szinte már ezüstösen szőke volt a haja, de a szemei koromfeketék voltak, ezzel erős kontrasztot alkotva.
Szinte biztos voltam benne, hogy még nem láttam, ezért meglehetősen furcsa volt, ahogy az arca elkomorult, mikor egyre közelebb ért hozzám. Ezt személyes sértésnek vettem, mert azért ennyire nem volt ellenszenves az ábrázatom.
A szemei elkomorultak, és ha nem lettem volna az elmúlt négy hónapban folyamatosan farkasok és vámpírok közelében, észre sem vettem volna, hogy milyen mélyen beszívta a levegőt.
Talán paranoia volt, de azt vettem észre, hogy valami nem tetszett neki az illatomban. Olyan, mintha… Inkább be sem fejeztem ezt a gondolatot, próbáltam kiverni a fejemből a képtelen teóriáimat. Hiszen biztosan csak a parfümöm illatát érezte meg, mert egy átlagember nem érezheti sem a vámpírok, sem a farkasok szagát.
Azonban mikor felnéztem rá, és láttam, hogy milyen gondterhelten húzta össze a szemöldökeit, akaratlanul is a fejembe ötlött, hogy tudja, hogy miket tudok.
Igyekeztem nem megbámulni őt, de képtelen voltam nem két percenként rá pillantani. Nem csak a különös viselkedése miatt, hanem mert olyan furcsán egyedinek nézett ki.
Ezüstös haja és fekete szemei mellett a ruházata sem volt mindennapi. Ránézésre csak egy szimpla farmer, és egy hosszú ujjú fehér póló volt rajta, de mivel közel ültem hozzá, láttam a póló alatt átdudorodó hatalmas nyaklánc közvonalát. A dereka körül vasszegekkel ellátott öv csavarodott, amely nem is lett volna meglepő, de ezek a szegek teljesen valódinak néztek ki.
Rájöttem, hogy olyan nyíltan bámultam meg, hogy azt ő is észrevette, és a kezei ökölbe szorultak.
Gyorsan elfordultam tőle, és igyekeztem elfoglalni magamat. Ezért elővettem a könyveimet, és rákényszerítettem magamat, hogy a tanulásra figyeljek.
Nagyon nehezen ment, hogy ne a mellettem ülő furcsa fiúra koncentráljak, de azért többé-kevésbé megbirkóztam a feladattal.
Közben persze járt az agyam, és ahogy az idő telt, rájöttem, hogy mi furcsa még ebben a srácban. Túlságosan nyugodt volt, ami a büntető szobában meglehetősen furcsa volt. Rajtam és rajta kívül körülbelül mindenkire rászólt a tanár valamiért. A körülöttünk lévő diákok mindent elkövettek a csókcsatáktól a padra grafitizésig.
Más helyzetben szinte biztos, hogy féltem volna, hogy mi lesz, ha engem is megtalálnak valamivel, de most túlságosan lefoglalt, hogy ki ez a furcsa ismeretlen.
A percek teltek, bár olyan lassan, mintha évezredekként akartak volna elrepülni, de végül a paranoiás képzelgéseim elmúltak. Gyanítottam, hogy ez az olasz házim hatása volt, mivel nem nagyon tudtam, hogyan kellene megoldanom azt.
- Avere + dato – motyogta halkan egy ismeretlen hang, mire megugrottam. – Ez a darenak a múltideje.
- Öhm… köszi – suttogtam döbbenten, mire a furcsa idegen rám mosolygott.
- Nem szereted az olasz nyelvet? – Nem bírtam kizárni a kíváncsiságot, hogy többet tudjak meg róla.
- Nincs bajom vele, csak valamikor nem figyelek – vallottam be szégyenkezve, mert rendszerint az olasz külön óráimon Edwardra szoktam figyelni. Szerelmem megígérte nekem, hogy egyik nap segít nekem, és ez a bizonyos nap ma lett volna.
- Akarod, hogy segítsek? – hajolt közelebb, de rögtön hátrébb húzódtam. Kikerekedtek a szemei, de nem akartam az orrára kötni, hogy rendszerint rosszul jövök ki abból, ha bárkit is közelebb engedek az arcomhoz és a nyakamhoz.
- Nem, köszi – pakoltam el a könyveimet. – Majd a barátom segít.
- Oh. – Csak ennyit mondott, és előre fordult. Hirtelen jött briliáns tervem – miszerint még többet tudok meg róla – kudarcba fulladt. De nem hagyhattam, hogy ennyiben hagyjuk ezt a beszélgetést. Így én hajoltam közelebb hozzá, hogy ne halljon meg minket senki.
- Most költöztetek ide? – kérdeztem nagyon halkan, mire felém fordult. Túl közel voltunk egymáshoz, és ettől fájdalmasan begörcsölt a gyomrom. Utáltam Edwardon kívül máshoz ennyire közel húzódni.
- Igen – suttogott vissza fájdalmasan mosolyogva. – A nagynénémékkel élek, ők fogadtak be miután meghaltak a szüleim.
- Oh, sajnálom! – érintettem meg a vállát bíztatásképpen. – Nem tudtam.
- Semmi baj! – mosolygott rám, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy alig észrevehetően megérintette a pólója mögé eldugott nyakláncot. – De még a nevedet sem tudom.
- Lydia Stryder vagyok – motyogtam, miközben azon agyaltam, hogy mi lehet az a nyaklánc.
- Ian Rubery - nyújtotta a kezét, mire elszégyelltem magamat az udvariatlanságom miatt. Elfogadtam a kedves gesztust. – És te mióta jársz ide?
- Hm… itt kezdtem az évet. – Nagyon nem tetszett, hogy a beszélgetésünk rám terelődött. Próbáltam újra Ianre irányítani a beszélgetést. – Hol laktatok mielőtt ide költöztetek?
- Canadában – felelte, de a szemei megvillantak. – Jó volt ott lakni. És te hol laktál mielőtt ide költöztél?
- Chicagóban – motyogtam összeszűkült szemekkel. Nagyon nem tetszett ez a kérdezz-felelek játék. Itt én akartam megtudni többet az ismeretlenről, az úgy nem járta, hogy ő is többet tudott meg rólam. Dühösen meredtem rá, mire elnevette magát. Persze a tanár rögtön lepisszegte. – Mi az?
- Semmi – vigyorgott, majd hirtelen elkomorult az arca. – Miért akarsz többet megtudni rólam? Neked van barátod, nem?
- De – vágtam rá automatikusan, de az első kérdésre nem tudtam válaszolni. Ezt ő is észrevette.
- De miért érdekellek ennyire? – hajolt közelebb. Próbáltam kizárni, hogy ez a srác megpróbált nyíltan flörtölni velem. Azonban még mindig nem tudtam felelni a kérdésére.
Ismét elvigyorodott, és közelebb húzódott. Bukfencet vetett a gyomrom, de nem hajoltam el, mert egyszerre briliáns ötletem támadt.
A kezét felemelte, és végig simított az arcomon, de ezt szerencsére senki sem látta, mert pont úgy fordultunk, hogy ne legyen tanúja senki a mi kis „ismerkedésünknek”.
Már éreztem a leheletét, és tudtam, hogy most kell cselekednem. A nyakához nyúltam, és a pólója alól előhalásztam a nyakláncát.
Ledöbbentem, mikor megláttam az ezüstösen csillogó töltény alakú medált. Kihullott a kezemből, és a következő pillanatban már megint a ruhadarab alól dudorodott ki.
- Nem mondták még neked, hogy túl kíváncsi vagy? – kérdezte Ian élesen, és csak most vettem észre, hogy dühös rám. Sokkal távolabb húzódott, és már nyoma sem volt a kedves mosolyának.
- Mi az a nyaklánc?
- Ne kérdezz ilyeneket, hanem inkább tartsd magad távol tőlem és főleg a barátodtól, kicsi lány! – hirtelen átsuhant az agyamon, hogy talán tudja, mik is Edwardék igazából, de az lehetetlen volt. Drina nem hagyta volna, hogy legyen valaki, aki mégis emlékszik szerelmem tettére.
- Ne beszélj hülyeségeket! – Igyekeztem lazának tűnni. – Miért kellene távol tartanom magamat tőle?
- Ezt tőle kérdezd meg! – villantak meg a szemei, mire elöntött a düh.
- Tudod mit? Szállj le róla és rólam is! Ne merészelj a közelébe menni! És nem fogom magamat távol tartani tőle, mert szeretem őt!
- Hidd el, fog ez még változni! – húzta gonosz mosolyra az ajkait.
- Te hidd el nekem, ez nem fog sohasem változni! – mosolyogtam rá mindentudóan, és valami hülye oknál fogva összekoccintottam a fogaimat. Tudtam, hogy nem kellett volna, hogy egy nagyon rossz ötlet volt. De csak akkor tudtam meg, hogy mekkora, mikor Ian megfeszült.
Még távolabb húzódott, és döbbent tekintetét rám szegezte. Egy idióta vagyok – morogtam magamban.
- Mi az? – vigyorogtam rá barátságosan. Próbáltam mentheti, ami menthető volt. Cullenék meg fognak ezért ölni!
- Semmi – morogta, miközben rendezte a vonásait. Nem szólt hozzám többet.
Kellemetlen csendben töltöttük el a büntetésünket, de már koránt sem unatkoztam. Azon agyaltam, hogy miért van olyan érzésem, hogy tudja mi Edward, és hogy most árultam el, én is tudom.
Mikor a tanár közölte, hogy elmehetünk, még mindig arra gondoltam, hogyan akadályozhatnám meg, hogy Edward megtudja, mit tettem.
De ez lehetetlen – sóhajtottam magamban. – Ő csak egy ember, nem tudhatja, hogy létezik a természetfeletti.
És ő tényleg egy ember volt. Ahhoz, hogy farkas legyen, túl világos volt a haja és a bőre. És vámpír sem volt, mert a keze olyan meleg volt, mint egy emberé.
Megráztam a fejemet, és felálltam, de Ian már sehol sem volt.
Fogalmam sem volt, hogy mekkora zűrbe kevertem magamat és szerelmemet, de ahogy siettem kifelé az esőre, szinte el is felejtettem jelenlegi problémámat.
Minden elhomályosult amellett, hogy végre láthatom Edwardot. Szinte már ziháltam az izgatottságtól, hogy végre újra láthatom őt, holott csupán három órája váltunk el egymástól.
Úgy gondoltam, hogy ráér majd az Ian-problémával később foglalkoznom.
Mikor kiértem az esőáztatta udvarra, felhúztam a kapucnimat, és gyorsabban kezdtem szedegetni a lábaimat.
Edward a kocsijának támaszkodott, és elállt a lélegzetem, mikor végig pásztáztam a maga lezseren tökéletes valójában.
Rámosolyogtam, amit viszonzott, és megindult felém.
Elnevettem magamat, és rohanni kezdtem, majd a nyakába ugrottam. Nem érdekelt, hogy a kapucni lecsúszott a fejemről, csak az volt a fontos, hogy az ajkaimat végre Edwardéira nyomhattam.
Azonban még mielőtt megízlelhettem volna édes száját, felmorgott, és letett. Megszeppenten néztem rá, de az ő tekintete sötét volt, miközben mélyen beleszagolt a hajamba.
