13. A titok:
Fogalmam sem volt arról, hogy miért bánnak velem ilyen kedvesen. Hisz’ már tudom, hogy ők mások, mint a többi ember. Ha egyáltalán nevezhetőek embereknek…
Annyira szürreális volt érezni a szelet, ahogy belekap a hajamba, a hihetetlen gyorsaság hatására. A gyorsaságról nem is beszélve…
Igazából cseppet sem féltem. Az érzés inkább felemelő volt, mint rémisztő. Persze az adrenalin termelődött a testemben, és azt kívántam bárcsak gyorsabban mennénk.
Ez természetesen nem jelentette azt, hogy megbízom Edwardékban. Elárulva éreztem magam, hogy nem mondtak semmit. Ez persze teljesen jogos cselekedet volt tőlük, de nekem mégis fájt a bizalmatlanságuk.
Úgy nem akartam érezni ezt a testemben tomboló vibrálást, amit Edward közelsége váltott ki. De a szívem mégis olyan sebességgel kezdett verni, mintha maratont futottam volna, és ez nem a félelemnek volt betudható.
Minden erőmet bevetve kapaszkodtam Edwardba, és azt kívántam bárcsak sohasem állnánk meg, hogy megbeszéljük ezt az egészet.
De könyörgésem süket fülekre talált, mert alig tíz másodperc múlva megálltunk.
Edward olyan gyorsan állított a lábamra, mintha égetném a kezét. Nem mertem a szemébe nézni, mert félő volt, hogy elsírom magam.
- Ne félj tőlünk! – bíztatott Bella, miközben végig simított a hajamon. Kirázott a hideg az érintésétől, és ez nem kerülte el a figyelmüket. A mellettem álló Edward mellkasából morgás tört fel, mire a Bella mellett álló névrokonának megfeszültek az izmai. A félelem késként hasított belém. Mi lesz velem, ha ilyen könnyen kijönnek a sodrukból? – tettem fel magamban azt a kérdést, amire egyértelműen nem tudtam válaszolni.
- Nyugalom! – lépett közéjük békítően dr. Cullen, de a morgások nem szűntek meg.
Hátborzongató volt, ahogy a tekintetük elsötétült, és a testtartásuk állatias pózba ereszkedett.
Mégsem tudtam elfordítani a tekintetemet róluk – vagyis csak az idősebbik Edwardról.
- Elég! – kiáltott rájuk Bella, mire mintha megjózanodtak volna. Lazítottak a testtartásukon, és távolabb húzódtak egymástól.
- Ideje lenne beszélnünk! – nézett rám a doktor, némán bólintottam. – Nem kell félned tőlünk! – mosolyodott el halványan.
Annyira megnyugtató volt a jelenléte, hogy valójában nem is féltem.
Az ég töretlenül kék volt, a langyos szellő sem változott. Ahogy végig lépkedtem a puha, élénkzöld pázsiton, rájöttem, hogy ebben a közel borzalmas félórában rajtam kívül semmi sem változott.
Most, hogy már tudtam, Edwardék valójában mások, mint én, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
Bele sem mertem gondolni, hogy talán nem lehetek többet Edward közelében.
A nagy ház még mindig békét sugárzott magából, nem tükrözte, hogy a benne élők végig titkokat rejtegettek.
A tágas nappaliban a doktor leültetett az egyik kanapéra, míg ők körém álltak. Kivéve Rosaliet, ő mereven kinézett az ablakon.
- Szeretnénk megkérni, hogy az erdőben látottakról, ne beszélj senkinek – kezdte a doktor – Tudjuk, hogy ez félelmetes számodra, de bízhatsz bennünk, és mi is szeretnénk benned.
- Természetesen nem mondom el senkinek, – néztem az aranybarna szemeibe – de szeretném tudni, hogy mit nem mondhatok el.
Kíváncsi voltam, hogy mik ők valójában, de igazán nem mertem átgondolni, hogy mi lesz, ha megtudom.
Nem lehet annyira borzasztó – hitegettem magam.
Edward fáradt sóhajára lettem figyelmes, és most először, mióta megérkeztünk, rá néztem. Annyira meggyötört és fájdalmas volt a tekintete, mintha éppen most tépnék belülről darabokra.
Ahogy meglátta, hogy őt nézem, összeszorított szájjal elfordult tőlem, és oda ment egy másik ablakhoz, követve Rosalie cselekedetét.
- Kérlek, ne akadj ki! – ült le mellém Alice – Arra valószínűleg már rá jöttél, hogy nem vagyunk emberek. Valójában… - sóhajtott mélyet -… vámpírok vagyunk.
Akaratlanul is feltört belőlem egy kis nevetés.
Na persze, vámpírok! – nevettem magamban.
- Lydia, nem vicceltem – ráncolta a szemöldökét Alice.
- Bocsi! – vigyorogtam rájuk – Valószínű, ha azt mondod, űrlények vagytok, akkor azt jobban elhiszem.
- Még én vagyok az önfejű és makacs? – Hallottam meg Edward ironikus hangját. – Mondd csak, mit gondolsz erről anya?
- Edward, kérlek! – szólalt meg legnagyobb meglepetésemre, Nessie – Ne ronts a helyzeten!
- Ha már elmondjuk neki, hogy mik vagyunk, akkor legalább a teljes igazságot tudja meg – sziszegte a szemembe nézve.
- Miről beszéltek? – kezdtem megrémülni, a pillanatnyi jókedvem azonnal el is tűnt.
- Szóval nem hiszed el, hogy vámpírok vagyunk? – termett hirtelen előttem – Akarod, hogy bebizonyítsam?
- Edward! – szólt rá Jacob, aki abban a pillanatban jött be az ajtón, mikor Edward arca egy szintbe került a nyakammal.
Az indián fiút nem volt más egy rövidnadrágon kívül, még cipő sem. Ezen csodálkoztam, de aztán Edward hirtelen mellette termett.
- Lydia, bemutatom neked az apámat, – karolta át Jacob vállát – aki mellesleg alakváltó farkas.
Éreztem, hogy az arcom elsápad, és hogy kiül rá a döbbenet. Ez most tényleg igaz?
Mintha Alice meghallotta volna a gondolataimat, és helyeslően bólintott egyet.
- Ez nem lehet? – hitetlenkedtem – Hol vannak a hosszú, hegyes szemfogak, és a koporsók… és a… – nem tudtam befejezni, mert a sokk a hatalmába kerített. És most volt rá okom, ha nem is nyomós. Akkor, amiben eddig hittem a vámpírokkal kapcsolatban, mind hazugság. Eddig is tudtam, hogy a saját magam által elképzelt világ nem valódi, de csak most tudatosult bennem, ami nem éppen volt jóérzés.
- Akkor ti tényleg vámpírok vagytok? – kérdeztem szipogva, egy kis idő múlva. Nem volt könnyű megemészteni, hogy az általam hitt mesevilág nem valódi, és, hogy Alice – a barátnőm-, eltitkolt egy ilyen számomra fontos tényt előlem. És Edward is… Most már értettem, hogy miért viselkedett olyan furcsán mikor megcsókolt. – Nincsenek is szemfogaitok? Nem alszotok koporsóban? Nem égtek el a napon, és nem tudtok denevérré változni? – pattantam fel dühösen.
- Nem – mosolyodott el Alice, és ahogy láttam, a többieket is nagyon szórakoztatta a hisztis jelenetem, kivéve Edwardot…
- Tudjuk, hogy ez nehéz neked, de kérlek, próbálj meg megérteni minket! Nem fogunk bántani téged, de a titoktartásodat kérjük! – mosolygott rám Bella.
- Rendben – rogytam le a kanapéra, az arcomat a kezeimbe temetve. Hosszú percek teltek el így, és nem tudtam felemészteni a tényt, hogy vámpírok nem csak a képzeletemben léteznek.
- Szeretnék beszélni veled! – jelentette ki Edward. Ahogy felnéztem, érezhető volt a feszültség, ami hirtelen körüllengte a szobát.
- Rendben – nyeltem egy nagyot, hogy eltűnjön a furcsa kesernyés íz a számból. Féltem az elkövetkező beszélgetéstől, talán jobban, mint azoktól a gyilkosoktól a réten.
A következő pillanatban nem volt ott, rajtam és rajta kívül más. Meglepett, hogy Cullenék ilyen gyorsan leléceltek.
A csend hosszúra sikeredett, és csak néztünk egymás szemébe. Végül ismét zavarba hozott, így figyelmemmel inkább a padlót szenteltem meg.
- Sajnálom, hogy miattam bajba kerültél! – szólalt meg végül. Kérdő pillantással néztem rá, nem értettem, miért mondja ezt. Ráadásul a hangulatváltozásaival is összezavart.
- Miattad?
- Ha én nem lennék folyton a közeledben, valószínű, hogy ez nem történt volna meg – szorította össze a fogait.
- Nem, ez nem igaz! – tiltakoztam hevesen – Ha te nem vagy ott valószínű, hogy meghalok.
- Ne beszélj butaságokat! – forgatta meg a szemét – Sokkal jobb lenne, ha hallgatnál rám, és messziről elkerülnél minket.
- De nem akarom… - a mondatom félbe maradt, mert zokogni kezdtem. A mai nap lelki fáradalmai teljesen kikészítettek, így nem volt meglepő, hogy ismét a földön összegörnyedve találtam magam.
- Kérlek, ne sírj! – guggolt le mellém Edward. Mint a fuldokló a mentőmellénybe, úgy kapaszkodtam belé. Nem érdekelt, hogy félnem kellene tőle, túlságosan megbíztam benne, és túlságosan szerettem.
Egy percet tétovázott, majd ő is szorosan átölelt. A borzongató melegség ismét végigszántott a testemet, és nem tudtam irányítani a tetteimet.
Mire feleszméltem, már az ajkait csókoltam. A kezeimmel szorosan átfontam a nyakát, ezzel közelebb húzva magamhoz.
Először érezhető volt, hogy el akar tolni magától, de végül mégis közelebb húzott.
Közelebb húzott mint valaha, a testünk szinte egynek számított. A levegő bent akadt a tüdőmben, és az agyam mentesült minden gondolattól.
Beletúrtam a hajába, és megéreztem a meleg kéz érintését az arcomon.
Az ujjai végig pásztázták az orcáimat, majd belevezette őket a hajamba.
Az ajkaink még mindig össze voltak tapadva, mikor Edward ajkai szétnyíltak. A szívem kis híján kiugrott a helyéről, mikor megéreztem Edward édes nyelvét az alsó ajkamon.
Nem akartam ellenkezni, csak élvezni, így résnyire nyitottam az ajkaimat.
Hisz’ neki nincsenek szemfogai! – jött a beteges gondolat. De nem törődtem vele, ha lehet még szorosabban szorítottam magamhoz.
Az érzés mikor nyelveink találkoztak, leírhatatlan volt. Beleborzongott az egész testem, ahogy nyelve végig siklott az enyémen.
Keze végig simított a hátamon, majd a visszasiklott a pólóm szegélyéhez.
A nyelve végig cirógatta a fogaimat, miközben a keze utat tört magának a pólóm alá. Kirázott a hideg a furcsa, ismeretlen érzéstől, de valahol mélyen, bennem villogott, hogy ez nem helyes. Emlékeztetnem kellett magam, hogy nem vagyok könnyűvérű.
De mielőtt elhúzódtam volna tőle, Edward egyik ujja végig simított a gerincemet, és az előző gondolataim kitörlődtek, mintha sohasem léteztek volna.
Nyelveink heves játékba kezdtek, mire Edward belenyögött a csókba. Az izmai megfeszültek, én pedig vártam, hogy mikor tol el magától.
De nem ez történt.
Ülő helyzetéből feltérdelt, magával húzva engem is, majd a hátamat nekinyomta a kanapé szélének. Olyan nagy hévvel csókolta az ajkaimat, hogy észre sem vettem, mikor került az egyik keze a fenekem alá, ezzel megemelve engem. Nem tudtam semmi másra figyelni a testemen eluralkodó borzongáson és szerelmen kívül.
Edward heves viselkedésétől teljesen megszűnt az időérzékem, és nem igazán tudtam, mióta csókolózunk itt. Teljes mértékben az ösztöneimre hagyatkoztam.
Csak mikor Edward elhúzódott, - és a homlokát az enyémnek támasztotta -, jöttem rá, hogy mennyire szédülök a levegőhiánytól. De érthető volt abban a pillanatban, hogy ezt miért nem vettem észre.
- Kérlek, bocsáss meg! – hajtotta a fejét a mellkasomra.
- Miért? – tudakoltam, miközben az arcomat dús hajába temettem, és mélyen beszívtam az illatát.
- Annyira sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe!
- Nem a te hibád! – simítottam végig az arcán. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy muszáj elmondanom neki valamit. – Szeretlek.
Olyan gyorsan nézett fel rám, hogy a szemeim elsőre nem is alkalmazkodtak a megváltozott testhelyzetéhez. Az arca csalódottságot és dühöt tükrözött. Nem értettem, hogy mi rosszat tettem, eddig én is azt hittem, hogy így érez irántam.
- Mi a baj? – kérdeztem, és dühösen vettem tudomásul, hogy a hangom, milyen sírósra sikeredett. Igaz, nagyon közel álltam a síráshoz, de nem akartam ez kimutatni előtte… ismét.
- Nem kellene ezt érezned! – szorította össze a fogait – Undorodnod kéne tőlem! Gyűlölnöd, amiért hazudtam nekem!
- Nem! – sírtam fel, mikor már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. – Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de szeretlek!
- Éppen ez a baj! – sziszegte a szavakat, mire ismét egy sírógörcs tört rám.
Még sohasem bántott meg ennyire senki. Ő nem csak visszautasított, hanem a földbe tiporta az érzéseimet. Pont ettől féltem…
- Figyelj rám! – kérte lágy hangon, de mikor rájött, hogy nem érdekel, mit akar mondani, erőszakkal felemelte az államat – Sokkal jobb lenne neked, ha nem éreznéd ezt irántam – susogott édesen a fülembe, de nem érdekelt.
- Menj a pokolba! – próbáltam eltolni magamtól, természetesen sikertelenül.
- Megértem, hogy most mérges vagy, mert megsértettem az érzéseidet, de muszáj volt – hunyta le a szemeit fáradtan.
Az indulat eluralkodott rajtam, és megpróbáltam Edwardnak olyan nagy pofont adni, hogy még a kezem is belefájdul.
Először nem tudtam, de sejtettem, hogy mi történhetett, mert a kezem - ahelyett, hogy Edward arcán landolt volna,- a keze szorításában küszködött.
- Mit csinálsz? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Eressz el! – sivítottam, a kezemet eszeveszett módon ráncigálva, mire elengedett. – Haza akarok menni!
Gyorsan felpattantam, és már mentem is volna az ajtó felé, ha nem állja az utamat. Megpróbáltam kikerülni, de nem sikerült. Mindig előttem termett, és mikor megpróbáltam kicselezni, megbotlottam.
Sikításomtól volt hangos a nappali, és vártam az ütést, ami jelzi, hogy földet értem, de nem következett be.
Csak mikor felnéztem vettem észre, hogy félúton Edward elkapta a karomat.
- Ne érj hozzám! – rántottam ki a kezemet az övéből.
Furcsa pillantást kaptam tőle, mintha nem lennék normális.
- Anya! – kiáltott fel az emeletre. Alig telt el egy másodperc, már mindenki ott volt a helyiségben.
- Lydia, nyugodj meg! – kért egy kedves hang, és ezt követte egy hideg érintés is a hátamon.
Ijedten ugrottam hátra, nem akartam, hogy ezek a micsodák hozzám érjenek.
- Haza akarok menni! – ismételtem magam, miközben hátráltam. Ismét sikítani kezdtem, mikor elvesztettem az egyensúlyomat.
De megint nem ütöttem be magamat, mert valaki ismét elkapott. Mikor felnéztem, és láttam, hogy Edward az, eszeveszett módon kapálózni kezdtem.
- Eressz el! – sírtam – Eressz már el! Gyűlöllek! – Kapálóztam, rúgtam, karmoltam, s ezek mit sem értek, egészen addig, amíg ki nem mondtam azt, amit jelen esetben éreztem iránta.
Vasmarkai azonnal elengedtek. Mint egy őrült, úgy pattantam fel, és rohantam az ajtó felé.
Nem akadályozott meg senki, és ezt furcsálltam.
Gyorsan feltéptem az ajtót, majd kirohantam az erdőbe. Úgy rohantam, mint akit üldöznek, és nem törődtem a faágakkal, amelyek az arcomba csapódtak.
Így történhetett meg, hogy valamelyikről belement valami a szemembe. A szemem ösztönösen összerándult a szúró érzéstől, de még mielőtt megállhattam volna, megbotlottam.
Hallottam az ágreccsenéseket, miközben éreztem, hogy a karom nekicsapódik egy üvegdarab széléhez.
Először csak a zsibbadást éreztem a testemben, majd fokozatosan eljutott a tudatomig a nagymértékű fájdalom.
Megdörzsöltem a szemeimet, de a szúró érzés nem szűnt meg. Majd ezt megelégelve, kinyitottam őket.
Elborzadva figyeltem a karomba beleálló szilánkokat, miközben a forró, sós vér végig csorgott a kezemen, a csuklómig.
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Annyira a hatalmába kerített a fájdalom, hogy csak igen késő jöttem rá, az életemmel játszom.
Alig vagyok pár méterre vámpíroktól, és most minden bizonnyal könnyű préda lennék.
Olyannyira belemerültem a különböző rémképek magam elé vetítésében, hogy nem vettem észre, valaki figyel.
- Sajnálom, hogyha megijesztettelek! – guggolt le mellém Bella, mire rettegve húzódtam hátra.
- Kérlek, ne bánts! – sírtam fel, mikor a hátam egy fa törzsének ütközött.
- Nem foglak bántani! – mosolygott rám melegen, amit, cseppet sem értettem. Az arcán és a hangján is csak azt lehetett leolvasni, hogy teljesen az igazat mondja. Kétségbe sem lehetett vonni a szavahihetőségét.
- Miért? – bukott ki belőlem az ostoba, ám kíváncsi kérdés.
- Mi nem bántunk embereket – Kétkedő pillantást vetettem felé, mire elmosolyogott -, de jobb lesz, ha visszamegyünk a házba, mielőtt elvérzel.
Figyelmeztetésére egy kicsit magamhoz tértem, és rájöttem, hogy valóban szörnyen érzem magam. A fájdalom is csak azért csillapodott, mert a lelki és testi fáradalmaktól kimerültem, és kezdem elveszíteni az irányítást a tudatom felett.
Ahogy lenéztem a kezemre, kis híján felsikítottam. A vég szinte ömlött a széles sebből, és ettől rosszul lettem.
- Gyere! Visszaviszlek, és Carlisle megvizsgálja a sebedet – jött közelebb Bella, látva a rémületet a szememben, amit a sebem okozott.
De mikor a
megvizsgál szót használta, elbizonytalanodtam.
Biztosan bízhatok bennük? – kérdeztem magamtól.
- Ne félj tőlünk! – mosolygott rám kedvesen. Anélkül, hogy megszólaltam volna, bólintottam. Szélesen elvigyorodott, majd már a karjaiban is voltam. – Akkor kapaszkodj!
