2010. január 30., szombat

Red Moonlight: 10.fejezet.

10. A hiba:

Nyomorultul éreztem magam, és az sem segített, hogy tudtam, megérdemlem. Egy önző, vak liba vagyok.

Csütörtök van, és éppen a plusz olaszórámon ülök, egyedül. Nincs padtársam.
Edwardot elnyelte a föld, semmit sem tudok róla.
Alice-szel sem találkoztam hétfő óta.
Már egy hete nem jár Edward iskolába, és én próbálom magamat arról meggyőzni, hogy ennek nincs köze hozzám.

Már akkor rossz érzés töltött el, mikor Alice elhozta a táskámat szombat délelőtt.
A nappaliban tévéztem, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan felpattantam remélve, hogy Alice az. És nem is csalódtam, mert a sárga Porsche ott parkolt le a házunk előtt.
Izgatottan, mosolyogva szaladtam ki elé, de amint megláttam az arcát, elkomorultam.
- Valami baj van? – kérdeztem félénken.
- Nem, nincs semmi baj – akart biztosítani róla, de elfelejtette, hogy én olyan paranoiás vagyok, hogy a legbékésebb dologban is meglátom a rosszat.
- Ja, persze – horkantottam fel. – Edwarddal van baj?
- Nem – mosolygott őszintén. – Vagyis, nem csak vele.
- Ezt, hogy érted? – döbbentem meg.
- Felejtsd el – nézett oldalra. Köszi, ezek után tényleg könnyű, akartam mondani, de inkább befogtam a számat, így is sok bajt okozok vele.
- Rosszul viseli? – fogalmam sem volt, miért jutottam erre a következtetésre, de meg akartam bizonyosodni az ellenkezőjéről.
- Ez enyhe kifejezés – válaszolt Alice szomorúan.
- Sajnálom – suttogtam magam elé, és tudtam, addig, amíg ezt az egészet nem tisztázom Edwarddal, a bűntudat mindennapi társam lesz.


Körülbelül ugyanilyen nyomorúságosan teltek a napjaim azóta, hogy hétfőn a Cullenek Edward nélkül jöttek iskolába.
Még beszéltem aznap Alice-szel, mert kíváncsi voltam, mi az oka a mindig mosolygós lánynak a búskomorságra. De nem kaptam tőle kielégítő választ, és kénytelen voltam beérni ennyivel, mert másnap már nem is jöttek iskolába.

Lehet, hogy betegek, adtam meg magamnak a szerintem helyes választ.
Ezzel meg is nyugtattam magam, egészen szerdáig.

Az ebédlőben ültünk, mikor Jason – aki Sam egyik barátja - feltett nekem egy nem éppen kedves kérdést.
- Nem tudod, hol vannak Cullenék? – kérdezte gúnyosan.
- Nem – néztem rá durcásan. – Már miért tudnám?
- Talán, mert elég sok időt töltesz velük – válaszolta csendesen Mel.
- Várjunk csak, ezt meg, hogy értitek? – vonta magára a figyelmet Nick. Ma jött először iskolába. Azt mondta, hogy nagyon rosszul volt, és még a kezét sem tudta felemelni. Szerintem volt ebben némi hazugság is, de nem tettem szóvá. Örültem neki, hogy ezt a beszélgetést eddig tudtam halogatni.
- Mondjuk úgy, hogy Lydia eléggé összemelegedett Edwarddal – válaszolt Nick kérdésére Sam. Figyelmen kívül hagyta gyilkos pillantásomat.
- Komolyan? – nézett rám Nick megdöbbenve.
- Hát azért ez nem igaz – próbáltam higgadtam felelni. – Csak Alice-szel elmentem vásárolni…
- És Edwarddal papás-mamást játszottatok – szakított félbe Sam.
- Ez nem is igaz! – ellenkeztem dühösen.
- Bocs, Lydia, de szerintem is eléggé összemelegedtetek – harapott bele a szendvicsébe Jason.
- Ez hülyeség! – tiltakoztam. – Csak elkísértük együtt Nicket az orvoshoz.
- És utána mit csináltatok? – kíváncsiskodott Jenny. – Mert hallottam, hogy nem voltál bent az órán.
Hát ez remek, gondoltam keserűen. Ez az iskola tele van tinédzserbőrbe bújtatott pletykás vénasszonyokkal.
- Mi csak beszélgettünk – sütöttem le a szemeimet.
- Mindegy, ez akkor is furcsa - szólt közbe a Lana – Jason ikertestvére -, miközben a hosszú körmeivel kocogtatta az asztallapot.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem elfordítva a tekintetemet a rózsaszín körmeiről. Vajon hogy nem törik le neki?
- Hát, Cullenék csak napos időben hiányoznak. – Kérdő pillantásomat látva folytatta: – Kirándulni mennek, vagy valami ilyesmi – forgatta a szemeit.
- De amint látod, ma nincs jó idő – nézett rám Jason, mint valami elmebetegre. Bizonyára furcsa nekik, hogy nem undorodom tőlük, mint a többi diák. Szerintem valójában a diákok nem is Edwardéktól undorodnak, hanem az irántuk érzett csodálatukat gyűlölik. Hisz’ Cullenék gyönyörűek, okosak és - ami a legkevésbé számít nekem – gazdagok. Felfoghatatlan volt számomra, hogy miként lehetnek ilyen emberekkel ellenségesek. De ahogy elnéztem a lányok féltékeny tekintetét, valamelyest nyilvánvalóvá vált…

Nick ezután nagyon furcsán viselkedett. Nem jött a közelembe, de még mikor a spanyol órán egymás mellett ültünk, sem szólt hozzám.
Eleinte zavart ez a dolog, de aztán megszoktam. Visszagondolva a beszélgetésemre Edwarddal, talán jobb is így.

Unottan álltam föl a helyemről, és igyekeztem gyorsan kiszabadulni az iskolából, mielőtt ismét részesülök néhány beszólásban. Nem tartottam viccesnek, hogy Edwardot és engem folyamatosan emlegettek.

Hazafelé menet az ég ismét megajándékozott egy kiadós esővel. Alig telt el két másodperc, a táskám már csurom vizes volt. Az arcomat is csak a kapucnim védte meg.
De nem ez volt a legrosszabb a hazafelé vezető úton. Egészvégig az a fura érzés kísért, mintha figyelnének. Igyekeztem nem minden második lépésnél megfordulni, de ez az érzés csak nem szűnt meg.
Mikor beléptem a házba, akkor egy kicsit csillapodott, de még mindig nem voltam nyugodt. Kezdek megőrülni, jöttem rá keservesen.

Szerencsére anya korábban jött haza, így valamennyire biztonságban éreztem magam.
Igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne vegyen észre semmit gyászos lelkiállapotomból, de kudarcot vallottam.
Halk kopogtatás törte meg a csendet a szobámban, mire félretoltam a könyveimet, egy ,,bejöhetsz” kíséretében.
Anya tekintete nem ígért semmi jót. Mosolygott, mint mindig, de tekintete zavartan pásztázta körbe rendetlen szobámat. Ismertem ezt a nézést.
- Beszélhetnénk? – kérdezte.
- Persze – néztem rá gyanakvóan.
- Jó, rátérek a tárgyra – sóhajtott lemondóan. – Elég furcsán viselkedsz mostanában. Csak tudni szeretném, hogy ennek van-e köze valakihez. – Remek, témánál vagyunk.
- Nem anyu, nincsen fiúm – forgattam a szemeimet.
- Lydia, nem lehet, hogy túl válogatós vagy? – Anyám mindig is nehezen viselte el, hogy nem szereztem elég tapasztalatot.
- Nem, nem lehet.
- Lydia, kérlek, csak próbáld meg! – Mélyet sóhajtottam, és beletörődtem, hogy úgy sem nyerhetek ebben a beszélgetésben.
- Rendben – mosolyogni próbáltam, de csak egy grimasz sikeredett. Anya megforgatva a szemeit állt fel az ágyamról.
- Hamarosan kész a vacsora – sóhajtott, és tudtam, nem elégedett a válaszommal.
- Eathen itthon van már? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ezzel fel lehet vidítani.
- Melyik bolygón jársz te mostanában? – fordult felém rosszallóan. - Egész héten azt meséltem neked, hogy egyre több a gyilkosság az erdőben, ezért Eathen később jön haza. – Nem tudtam elrejteni megdöbbenésemet. Tényleg, hol járok én mostanában?
- Már megint? – Csak bólintást kaptam válaszul, ezért folytattam. – De az emberek miért mennek az erdőbe, ha tudják, hogy veszélyes? – Szerencsére már rég túl voltam azon, hogy Cullenéknek közük van ezekhez a gyilkosságokhoz.
- Sokan nem gondolják, hogy valóban veszély leselkedhet rájuk. Hiszen melyik elvetemült gyilkos lenne az erdő közelében, mikor farkasok és medvék kóborolnak szanaszét? És így a vádászok sem gondolják, hogy a gyilkosok olyan közel tudnak hozzájuk kerülni.
- Oh. – Mindössze csak ennyi volt, amit ki tudtam nyögni.
- Amúgy Eathen este tíz körül jön. – Anya el sem titkolhatta volna, hogy mennyire szereti a mostohaapámat. A nevét olyan szeretettel és lágysággal mondta ki, hogy elfelejtettem a gyilkosságokon gondolkozni. Ez a hangnem már ösztönös volt anyánál.

Irigyeltem, amiért így meg tudott bízni Eathenben.
Mikor anya elvált az apámtól, annyira összetört, hogy egy darabig még én sem tudtam megvigasztalni. Lehetetlennek tűnt, hogy valakiben még megbízzon. De aztán megismerkedett Eathennel, és teljesen megváltozott. Újra képes volt az emberekben bízni.

De bennem valami összetört, mikor láttam, hogy anya bizalmát az apám hogy kihasználja. Soha nem leszek képes megérteni, hogy az emberek miért használják ki azokat, akik teljes szívükből szeretik őket.
Míg anya a fél életét apámnak szentelte, addig ő képes volt azzal megcsalni, aki szembejött az utcán.

Annyira meg akartam változtatni a világot, de mikor kislányként láttam, hogy az emberek miként okoznak egymásnak fájdalmat, tudtam, hogy ez lehetetlen. Valószínű, hogy soha senkiben sem fogok bízni. Hogy is lennék képes rá, mikor ez történt anyával?

Mindig azt mondogatta nekem, hogy ismerkedjek meg sok emberrel, és találjak rá az igaz szerelemre. De ehhez tapasztalatot kell szerezni, mert anya is csak azért bízott meg apámban, mert nem rendelkezett kellő tapasztalattal.

De fogalmam sem volt, miként bízhatnék meg az emberekben annyira, hogy elmondjam nekik a titkaimat, vagy az érzéseimet.

Igazán Eathenben sem bíztam meg, és képtelen voltam feldolgozni, hogy anya miként csinálja. Mikor valaki teljesen kihasználja az iránta érzett szerelmedet és tiszteletedet, akkor egy részed meghal, a bizalom, ez a fal leomlik. Legalább is anyánál ez történt. De sikerült neki újra felépíteni ezeket az érzéseket.

Soha nem akartam megismerkedni senkivel, mert féltem, hogy ezt a falat nekem is ledönti valaki. De így, hogy ezeknek az érzéseknek a hiányában belegondolok, ezek a falak nincsenek is felépítve.

Nem hogy szerelmem, még legjobb barátom sem volt soha. Féltem, hogy kihasználnak, és megaláznak.
De úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, mert mióta ideköltöztünk Forksba, minden megváltozott.
Kézzel-lábbal küzdöttem az érzéseim ellen, de már lassan nem bírom tovább. Érzem, hogy feltétel nélkül megbízom Cullenékben, de fogalmam sincs, hogy miért.

Alice azt mondta, hogy Edwardnak szüksége van rám, és ez fordítva is igaz. Nekem is szükségem van rá, jobban, mint valaha. Mióta először megláttam, azóta érzem igazán, hogy talán képes vagyok megbízni valakiben. Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzést.
Nem csak bizalomnak hitt érzésről van szó, hanem a teljes mértékű érzésről.

Figyelmen kívül tudtam hagyni a természetfeletti gyorsaságát és erejét. Nem törődtem a furcsa utalásaival, és nem számított, hogy mit gondolnak mások. Vele akartam lenni, jobban, mint bármikor. Szerettem volna, ha bízik bennem.
Ha teljes értékű barátokká válunk.
Nem voltam benne biztos, hogy mit is érzek Edward iránt, de meg akarok bízni benne.

Hatalmas hibát követtem el, mikor elutasítottam Edwardot, és csak remélni mertem, hogy valamilyen módon még megbocsájt nekem.
Ha kell, akkor könyörgöm neki, és elmondom, hogy mit is érzek. Szükségem van rá…

Elmélkedésemben nem is vettem észre, hogy anya kiment a szobából. Úgy döntöttem, hogy segítek neki odalent, így is több időt töltünk együtt.

Kelletlenül, de beismertem, hogy az Eathen iránti negatív érzelmeim azért alakultak ki, mert én is figyelemre vágytam. Anya volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbíztam, de ő már nem csak bennem bízott.

Linda és Eathen – tökéletes párosítás, de vajon nekem is lesz ilyen szerencsém. Megtalálom azt, akit igazán tudok szeretni.
L+E
Talán a Lydia és Edward is lehet ilyen tökéletes páros, mint anya és a mostohaapám?

Abban biztos voltam, hogyha egyszer sikerül valakiben megbíznom, és az a valaki kihasználja ezt, soha többé nem leszek ugyanilyen.

Tehát, ha Edwardban tökéletesen megbízok, akkor talán képes leszek másokban is, feltéve, ha Edward megbocsájt nekem.

Éreztem, ahogy valaki végig simít az arcomon, és ettől felébredtem. A szemeim nehezen engedelmeskedtek, de végül az ólmos súly ellenére kinyíltak.A szobámban sötét volt, még a Hold sem világított be rajta. Ez itt Forksban természetes volt, mert a sűrű felhőréteg egyfajta burokba zárta a kisvárost.Az ágy besüppedt alattam, ijedten néztem föl, hogy aztán a meglepetéstől és a boldogságtól, a torkomon akadjanak a szavak.
Csillogó fekete szemek kísérték végig a mozdulataimat. Lassan felültem, és próbáltam megfelelő magyarázatot találni arra, hogy Edward miként jutott be a szobámba az éjszaka közepén.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem rekedten, és az időközben lecsúszott takarót, pirulva húztam feljebb. Ez nem kerülte el a figyelmét, és egy féloldalas mosollyal közelebb húzódott hozzám. A lélegzetem bennakadt, ahogy kellemesen meleg ujjaival megérintette az arcomat. Majd azok tovább haladva, az álamtól a kulcscsontomig végig simítottak fedetlen bőrömön.
Éreztem, a heves lüktetést a halántékomnál, ami bizonyította izgatottságomat. Edward arca lassan közeledett az enyémhez, és én furcsa izgatottságot éreztem. Nem akartam ellenkezni, csak élvezni. Mindenről megfeledkezni, és elengedni magam.
Éreztem forró lélegzetét az ajkaimon, de még mindig nem érintettek meg. Melyet sóhajtottam, és megtettem az első lépést, rányomtam ajkaimat, az övéire. Apró pillangók ezrei lepték el a gyomromat, ahogy belemosolygott a csókba.
Nem törődtem ezzel, inkább még szorosabban bújtam hozzá. Beletúrtam a hajába, mire megmozdította ajkait. Semmihez sem volt fogható, az az érzés, ami átjárta a testemet. Forróság vett körül, és mindenhol az illatát éreztem.
Ajkaink összhangban mozogtak együtt, mintha ez lenne a természetes. Furcsa, ismerős, mégis ismeretlen érzés öntött el.
Ahogy a derekamat fogva, közelebb húzott magához, minden gondolatom megszűnt létezni. Teljesen a hatalmába kerített ez az érzés. Az sem számított volna, ha polgárháború tör ki, amíg Edward karjaiban vagyok.
Egyszerre nyíltak el az ajkaink, és belesóhajtottam a csókba, ahogy a nyelve rátalált az enyémre. A lángolás futótűzként terjedt szét a testemben, felemésztve az erkölcsöket, a gondolatokat és a félelmeket.
Edward feljebb emelt, és a mellkasához vont. Lábaimmal körbefogtam a testét, mire megfeszült. A nyelve feltérképezte a számat. Furcsa volt, és izgalmas.
Próbáltam válaszolni a mozdulataira, mire halk morgás tört fel belőle. Ezt nem tudtam mire vélni.
Gyorsabban mozogtak az ajkai, és én próbáltam vele tartani az iramot. Olyan szorosan tartott, hogy szinte egy embernek számítottunk. Éreztem szívének heves dobogását, és csak most jutott el a tudatomig, hogy mindketten hevesen zihálunk.
Nem tudom, hogy mi történt, de a következő pillanatban a hátamon feküdtem, rajtam Edwarddal. A csókunk még mindig nem szakadt meg sőt, egyre hevesebb lett.A lábaim még mindig a csípője közül voltak, így tökéletesen éreztem hozzám nyomódó férfiasságát. Felnyögtem, a furcsa érzésre.
A nyelve heves játékra hívta az enyémet, és én készségesen válaszoltam rá.
Hosszú percekig faltuk egymás ajkait. Egyre éhesebb lettem a testére és a csókjaira.
Aztán egyszer csak véget vetett a csóknak. Szorosabbra fontam karjaimat a nyakán, és egy hirtelen elhatározásból, beleharaptam az alsó ajkába. Halkan felnyögött, amit bíztatásnak vettem. A nyelvemmel épp csak megérintettem az ajkait, és már ismét hevesen csókolóztunk. A nyelveink ismét vad táncot jártak, de már a kezeink sem tétlenkedtek.
Engedtem a testét magamhoz szorító kezeimen, és remegve próbáltam meg kigombolni az ingjét.
Ismét kieshetett egy bizonyos időtartam, – mint ezen az éjszakán már sokszor – mert mikor újra megérintettem Edward mellkasát, azért, hogy kigomboljam a többi gombot is, már a csupasz bőrét érintettem. Az ő keze nagyon lassan megindult a derekamtól. Végig simított a fenekemen, majd a felhúzott combomon.
Ismét beletúrtam a hajába, míg a másik kezemmel végig simítottam a gerince mentén. Érzetem, hogy a hátán az izmok megremegnek az érintésemtől. Ez mosolygásra késztetett. Edward ismét megszakította a csókot, de ahogy lélegeztünk, itt-ott összeértek az ajkaink. Mikor kinyitottam a szemem, a csillogó tekintetével találtam szembe magam. Szinte perzselt a tekintete, miközben az ajkait hosszasan rányomta az enyéimre.
Áttért a nyakamra, majd onnan a mellkasomra, miközben csókokat nyomott a kulcscsontomra. Megremegtem az érintéstől.
Edward keze a combomról feljebb kúszott és megállapodott a mellem alsó részét. Reszelősen vettem a levegőt, ahogy gyengéden megérintette a mellemet. Nem láttam, de sejtettem, hogy a vékony, pántos pizsama trikón keresztül látszik az izgatottságom jele, tekintve, hogy nincsen rajtam melltartó.
Forró csókot lehelt mellem trikóból kilátszódó részére, mire kiszakadt belőlem egy halk kis sikkantás. Edward keze megállapodott a pántnál, és lassan lefelé kezdte azt húzni. Ettől egy kicsit kijózanodtam.
- Edward – szólítottam meg, a vágytól rekedt hangon – Anyáék itthon vannak. Mi lesz, ha lebukunk? - kérdeztem riadtan. Tudtam, hogy nem tudnám csendben tűrni, hogy Edward kényeztet. Fogalmam sem volt, hogy mikor döntöttem úgy, hogy Edwarddal akarom átélni az első szerelmeskedésemet, de ebben a helyzetben biztos voltam abban, hogy ezt akarom.
Ő csak elmosolyodott, ezzel arra bíztatva, hogy ne aggódjak. Mind a két kezével megtámaszkodott mellettem, és a nyakamhoz hajolt. Belecsókolt a nyakamba, amitől kirázott a hideg. Éreztem, ahogy gyengéden belém harap, amitől mélyről jövő nyögés hagyta el az ajkaimat. Aztán minden megváltozott: megéreztem, hogy az erős, éles fogak átszakítják a bőrömet. Először a fájdalom kerített hatalmába. Annyira intenzív volt, hogy a kétségbeesett sikolyom a torkomon akadt. Forró, sós és nedves dolog folyt végig a nyakamon, amit Edward egy nyögés közepette lenyalt rólam. A sokk miatt nem jöttem először rá, hogy a vérem az. A fogai ismét belemélyedtek a nyakamba, amitől megrándult a testem. Minden erőmet összeszedve próbáltam eltolni magamtól, de túl szorosan nyomódott össze a testünk.
Edward hirtelen felemelte a fejét, és az ajkaimhoz hajolt. Szenvedélyesen megcsókolt, és én ahelyett, hogy eltoltam volna, hevesen viszonoztam. A saját vérem ízét éreztem, de mivel Edward meleg ajkai az enyémeken játszottak, nem undorodtam. Beletúrtam a hajába, mire mosolyogva elhúzódott, és ismét a nyakamhoz hajolt. A fogai ismét belém mélyedtek, de már közel sem volt fájdalmas. A világ elhomályosult, és egyre sötétebb lett. Még hallottam, hogy Edward a fülembe suttogja, hogy szeret, aztán minden megszűnt. Olyan gyorsan vesztem el a sötétségben, mintha egy feketelyuk szippantott volna be.

Sikítva ébredtem fel, és ziháltam. A mellkasom őrült gyorsasággal emelkedett, és a forró könnyek áztatták az arcomat. A pizsama felső verejtékesen tapadt a testemre.
Mint aki megőrült, úgy pattantam fel az ágyról, és kapcsoltam fel a villanyt. A hirtelen fénytől elvakultam, amitől ismét pánikba estem. Egy örökkévalóság volt, amíg a szemeim megszokták a fényviszonyokat, de még így sem voltam nyugodt. A szobámban nem láttam senkit, de a biztonság kedvéért a szekrénybe is benéztem. Ijedten fordultam hátra a szekrénytől, mikor meghallottam egy kopogtatást az ablakomon.Aztán magamat szidva ültem le az ágyra. Remek, Lydia – gondoltam szomorúan – Még egy faág is megijeszt. Teljesen megőrültél!
És igazam volt, mert furcsa csalódottság öntött el, mikor rájöttem, hogy a csókokat Edwarddal, csak álmodtam. Ez tényleg nem normális! – őrjöngtem, miközben idegesen lekapcsoltam a villanyt.
Érdekes módon, nem féltem, hogy esetleg az álmom utolsó része beteljesül. Nem hittem, hogy ez megtörténhet. Mindig is szerettem a vámpíros történeteket, de Edward kicsit sem hasonlított egy vámpírra. Az sokkal jobban zavart, hogy ezek a csókok a valóságban nem történtek meg…Az álom ellenére, ólmos fáradtság nehezedett rám, és magzatpózba húzódva aludtam el

2010. január 22., péntek

Red Moonlight: 9.fejezet.

9. Féltékenység:

Alice vigyorogva táncolt oda hozzám, mikor kiléptem abból a teremből, ahol az utolsó órámat tartották.
- Hogy telt a napod? – kérdezte csilingelő hangon.
- Hát elég érdekesen… - válaszoltam, miközben lehajtottam a fejem, nehogy meglássa a bíborvörös orcáimat.
- Akkor indulhatunk is – nevetett fel, miközben belém karolt.
A diákok döbbent, undorodó tekintete kísért minket a folyosón.
Erről eszembe jutott a délelőtti beszélgetésem Melanie-ékkal.
Az egyik padon ültem, és igyekeztem minden figyelmemet a spanyol szavak megjegyzésére fordítani, mikor körülvettek a barátaim.
- Mit csináltál Cullenékkel? – nevetett Mel. – Tisztára megőrültek.
- Alice Cullen mit akart tőled? – kérdezte Jenny, a legújabb barátnőm.
- Hát… - fogalmam sem volt, hogy mi lenne a jó válasz erre, így az igazat mondtam. – Csak megkérdezte, hogy tetszik a suli, és hogy nincs-e kedvem elmenni vele valahová. – Döbbenten hallgatták végig magyarázatomat.
- És te elfogadtad? – kérdezték egyszerre. Csak kikerekedett szemekkel bólintottam, mire hangosan sivítozni kezdtek. – Juj, mindent el kell majd mesélned!
Próbáltam erre nem egy fintorral válaszolni.
A nap többi részében próbáltam kiszedni Samből, hogy mi volt ez a reggeli balhé Edward és Nick között, de lerázott azzal, hogy, a srác megőrült, vagyis szerinte Edward volt a hibás…

Megkönnyebbültem, mikor kiértünk, de ez csak nagyon rövid ideig tartott. Edward állt a kocsija mellett, és nagyon úgy tűnt, hogy mi is oda tartunk. Idegesen torpantam meg előtte, mire Alice elengedett. Edward rosszallóan nézett az előtte álló lányra, mire az hangosan felnevetett.
- Gyere, Lydia! Még haza kell mennünk a kocsimért – mondta Alice, és az utasülés felé kezdett húzni. Kikerekedett szemekkel szálltam be a kocsiba, ma már másodszor…
Hát persze, hogy nem Alice vezetett, így Edward ült be mellém. Rám mosolygott, amitől szinte kiugrott a helyéről a szívem. De tökéletes, sóhajtoztam magamban.
- Szia – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Nessie kedves mosollyal nézett rám, mikor megfordultam. Még szebb volt, mint emlékeztem rá. – Hogy vagy?
- Köszönöm, jól – feleltem kedvesen.
- Jaj, már úgy várom a délutánt! – akadályozott meg Alice szóáradata, hogy én is viszonozzam az udvarias kérdést. - Annyira jól fogjuk magunkat érezni! Legközelebb az egész családnak el kell jönnie. Mehetnénk majd vidámparkba, és megnézhetnénk az új kiállítást a múzeumban. Az úgy is nagyon érdekli Edwardot. Jól mondom, Eddie? – kérdezte a lány, gonosz kis mosollyal.
- Igen, Alice. Jól mondod – horkantott Edward, valószínű, hogy a megnevezés miatt. Ez tetszett nekem…
- Szóval, Eddie, te is szereted a múzeumokat? – fordultam vissza a szélvédő felé. Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
- Igen, én is szeretem. Talán te is élvezed az ilyen dolgokat? – nézett rám jelentőségteljesen. Nyeltem egyet, és megpróbáltam értelmezni a mondatát, de nem sikerült. Bólintottam, és a tekintetemmel a parkolót pásztáztam. Edward elindította a motort, és lassan kitolatott. Ugyanolyan gyorsan vezetett, mint mikor megmentett, de nem féltem az esetleges ütközéstől.
- Milyen napod volt a suliban, Edward? – törte meg a csendet Nessie. A szívem a torkomban dobogott, ahogy ránéztem Edwardra. Az ő arca közel sem volt, olyan rémült, mint az enyém. Halványan elmosolyodott, ahogy meglátta, hogy nézem. Nagyon nem tetszett ez nekem…
- Nagyon, de nagyon kellemes – kacsintott rám. Kikerekedett szemekkel néztem egyre szélesedő mosolyát, ami már vigyornak számított.
- Ennek örülök – suttogtam szégyenlősen, mire felnevetett.
Az út többi része nem telt túl érdekesen, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert nem nagyon figyeltem Alice folyamatos fecsegésére. Lekötöttek a gondolataim, amelyek Edward körül forogtak. Tényleg jól érezte magát? Kételkedtem benne, hogy ez tényleg igaz. És tényleg nincsen barátnője? Ebben is eléggé kételkedtem. Hisz’ neki ne lenne szerelme, neki, aki mindenkit megkaphatna?

Csak arra eszméltem fel, hogy Edward kinyitotta nekem az ajtót, és hogy a házuk előtt parkolunk. Világosban az épület még szebb volt. Elképzelni sem tudtam, miért építettek egy ilyen csodálatos házat a semmi közepére. Majd megkérdezem Alice-t, révedtem el.
Nagy elmélkedésemben ismét megfeledkeztem arról, hogy figyelni kéne a lábam elé, így megbotlottam, ma már sokadjára. Még mielőtt közelebbről megismerkedtem volna a kocsiajtóval, két erős kar magakadályozta ezt. Edward kezei szorosan tartottak.
- Köszönöm – pirulva néztem fel rá, de a tekintete nem ígért semmi jót. Meglepve húzódtam el tőle, és ő készségesen elengedett.
Dühös lettem, ahogy ismét pajzsot vont maga köré. Úgy döntöttem, hogy nem fogok ezentúl vele foglalkozni. Nem számít, hogy mi történik, akkor sem fogom figyelembe venni a jelenlétét.
Biztos voltam benne, hogy kibírom ezt. Egészen addig, amíg Edward, belépve a bejárati ajtón, társaságot nem kapott egy barna bőrű, fiatal lány személyében. A lány hangos kacagás közepette ugrott a nyakába, amit ő szintén nevetéssel díjazott.
- Edward – sikította a lány, miközben az említett körbe forgott vele. A gyomrom felfordult, miközben a szívem tájékán mintha megszűnt volna létezni valami, és a helyét furcsa csontfagyasztó érzés vette át. Csak azután jöttem rá, mit is érzek, miután Edward becipelte az újdonsült ,,ajándékát” a házba. Féltékeny voltam. Mélyet sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam. Nincs is okom rá, hogy ezt érezzem. Hiszen én nem vagyok szerelmes belé. És neki sincs barátnője, szóval akárkivel csinálhat ilyet. Nyugi, bíztattam magam, semmi okod, hogy rosszul érezd magad. De akkor miért esik ez nekem ilyen borzalmasan?
Mikor bementünk a házba Nessie-ékkel, a helyzet még rosszabb lett. A nappaliban Edwardon nem egy, hanem két barna lány lógott.
Ráadásul olyan fajta lányok voltak, akiken mindenkinek megakad a szeme. Vékonyak, magasak, izmosak és gyönyörűek.
Látszott, hogy indiánok, de nem értettem, hogy arra miért van szükség, hogy ilyen időben miniruhában járkáljanak.
Fintorogtam egy sort, miközben végignéztem rajtuk. Az egyiken valóban egy combközépig érő ruha volt, ami kihangsúlyozta az alakját. Haja alig ért a válláig, és kócosan keretezte szép indiánarcát. A másikon egy falatnyi sort, és egy ujjatlan póló volt. Az ő haja jelentősen hosszabb volt, mint a másiké. Majdnem olyan hosszú, mint az enyém.
- Szia, Lydia! – jött felém Bella és az idősebbik Edward kézen fogva.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk, olyan kedvesen amennyire a jelenlegi lelkiállapotomban képes voltam.
- Örülünk, hogy itt vagy – ölelt magához Bella. Hát nem mindenki örül, gondoltam magamban, miközben Edward arcon csókolta a lányokat. Valószínű, hogy addig bámultam volna őket, amíg csak lehetséges, ha nem lép elém egy fiú, aki teljesen eltakarta a kilátást.
- Szia, Emmett vagyok. Már találkoztunk, de nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta a kezét a hatalmas, mackószerű srác. Kissé félve, de elfogadtam a kedves gesztust. Meg sem lepett, hogy az ő bőre is olyan hideg, mint a többieké. – Szóval, te vagy az, aki megbolondította Edwardot? – kikerekedett szemekkel néztem fel rá, de ő csak mindent tudóan mosolygott.
- Emmett – mordult fel az említett, mire az előttem álló fiú arrébb ment, így tisztán láttam Edward kétségbeesett pillantását.
Gyorsan elkaptam a tekintetemet, amint az találkozott az övével. Fogalmam sem volt, hogy Emmett ezt mire értette, de nem akartam csalódni, így inkább a negatív értelmére gondoltam.
Tekintetemmel megkerestem Alice-t, aki szintén rosszallóan nézett Emmettre.
- Még el kell intéznem valamit. Kérlek, várj meg itt – fordult végül felém Alice. Csak bólintottam, majd leültem az egyik kanapéra. Megbabonázva néztem, ahogy szökdelt felfelé a lépcsőkön. Én miért nem tudok ilyen kecses lenni?
A nappalit, mikor legutóbb látogatást tettem itt, nem volt alkalmam megnézni. Vagyis igazából nem nagyon érdekelt más Edwardon kívül. Most alaposabban szemügyre vettem. Lerítt a szobáról, hogy milyen gazdagok is Cullenék.
Előttem egy hatalmas plazma-TV helyezkedett el. Az asztal alsó polcán - amin a TV volt-, sok DVD sorakozott. Több fotel és kanapé volt a szobában, amit meg is értettem. Kell a sok ülőhely a család tagjainak. Tőlem jobbra egy csigalépcsőn keresztül lehetett feljutni a felsőbb szintekre.
A déli oldala üvegből volt, és mellette volt egy emelvény. Ezen az emelvényen egy gyönyörű zongora volt. Kíváncsi lennék, ki zongorázik?
- Szóval, még mindig azt gondolod, hogy Forks egy bűnbarlang? – kérdezte Emmett lehuppanva mellém, ezzel megszakítva szemrevételezésemet. Elmosolyodtam, hogy egyszer még Forksot bűnbarlangnak neveztem.
- Hát, inkább unalmas ez a város – helyesbítettem eddigi feltevésemet.
- Ebben egyetértek. Soha semmi nem történik itt – grimaszolt. Elnevettem magam az arckifejezésén. – És, hogy tetszik a suli? Én is oda jártam még nagyon régen, de nem nagyon szerettem. Az sem volt valami érdekfeszítő.
- Teljesen igazad van. A suliban sem történik semmi érdekes – sandítottam rá Edwardra, aki minket nézett.
- Talán hozzánk kéne költöznöd. Nálunk sok jó dolog történik – kacsintott rám a mellettem ülő fiú, mire hangos nevetésben törtem ki. Fogalmam sem volt, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de nagyon jó volt végre igazából nevetni.
- Szia! Én Jasper vagyok – jött le a mézszőke hajú fiú az emeletről, majd ő is leült mellém.
- Szia – nevetgéltem még mindig, de távolról mintha hallottam volna egy morgást.
Körbenéztem a szobában, és meglepetésemre csak hatan tartózkodtunk benne. Edward a két indiánlánnyal, Emmett, Jasper és én.
- Emmett, Jasper beszélhetnénk egy kicsit? – állt elénk Edward összeszorított fogakkal. A két fiú szó nélkül állt fel, és követte fiatalabbik testvérüket. Amint eltűntek, a két indián lány elém állt. Meglepetten néztem fel rájuk, próbálták visszatartani a nevetésüket.
- Thabita vagyok – ült le mellém az egyik.
- Én pedig Luna – foglalt helyet a másik oldalamon a rövid hajú lány. – Te Lydia vagy, ugye? – bólintottam, és már folytatta is. – Annyit hallottam már rólad. Tudtad, hogy Edward állandóan rólad beszél? Szinte csak rólad szól az élete. Annyira aranyos… - lelkendezett Luna, figyelmen kívül hagyva döbbent tekintetemet. Ez nem lehet igaz! Edward tényleg kedvel - értettem meg az említett eddigi furcsa viselkedését. A szívem szinte kiugrott a helyéről, annyira akartam, hogy ez igaz legyen. De akkor miért nem mutat semmiféle érdeklődést irántam? – kérdeztem ismét csalódottan. Hisz’ most is ezzel a két lánnyal ölelkezet, nem velem.
- Na jó, ez nem volt vicces – pattantam fel a kanapéról.
- Mi a baj? – érdeklődött ártatlanul Thabita. Jaj, a szívem majd megszakad érte, gúnyolódtam magamban.
- Semmi – hagytam rájuk végül. – Alice, mikor jössz már le? – kiabáltam fel neki, mit sem törődve az illemmel.
- Még pár perc – hallottam meg a távolból csengő hangját. Úgy döntöttem, hogy inkább a kint az udvaron várom meg.
- Örülünk, hogy megismertünk – szólt utánam Luna, mikor kiléptem a bejárati ajtón. Napközben szerencsére elállt az eső, így nem kellett felvennem a kapucnimat.
- Ja, én is – feleltem a legutálatosabb hangnemben, amit csak valaha megütöttem. Soha senkivel nem beszéltem így, de sértésnek éreztem, hogy kihasználva a tudatot, hogy vonzódom Edwardhoz, féltékennyé tettek engem. Lehetetlen dolgokat beszéltek be nekem, hogy majd még nagyobbat koppanjak, mikor kiderül, nem is érdeklem Edwardot.
Idegesen torpantam meg, miután becsuktam az ajtót magam mögött. Na, most mit csináljak? Ha ők észrevették, hogy mit is érzek Edward iránt, akkor bizonyára Edwardnak is feltűnt már a vonzódásom.
- Sajnálom – a hang a hátam mögül jött, és a legszebb volt mindközül.
- Mit is? - kérdeztem tőle mérgesen felé fordulva.
- Ezt az egészet – sóhajtott Edward, miközben fáradtan dörzsölte a szemeit. – A ma reggelt, aztán, hogy rád erőltettem magam. A testvéreim hülye viselkedését - itt vett egy mély lélegzetet, majd folytatta – és azt is, amit a lányok mondtak.
- Nincs semmi baj – fordultam el tőle.
- Megőrjítesz – lépett elém Edward, és az arca olyan közel volt, mint mikor együtt aludtunk. Meglepetten akartam hátrébb lépni, de a körém kulcsolódó kezei megakadályoztak ebben.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – próbáltam szabadulni –, de elengednél?!
- Még hogy nem tudod, hogy miről beszélek? – suttogta, miközben az orrát az enyémnek nyomta. – Van, mikor végre elhiszem, hogy van esélyem, de aztán rögtön távolságtartó leszel velem.
- Még hogy én? – emeltem fel a hangomat, miközben még mindig az erős karjai ellen küzdöttem. Istenem, hogyan lehet valaki ennyire erős? Mikor a sikátorban elkapott az a férfi, azt hittem, hogy ennél erősebb emberrel nem is találkoztam. De ő legalább megérezte, ha megkarmoltam, míg Edward úgy állt, mint egy szobor. – Te nem törődsz velem! – folytattam a kiabálást. Ilyenkor miért nincs itt egyik testvére sem?
- Csak mert azt akarom, hogy biztonságban legyél – suttogta. Az ajkaimon éreztem lehelete zamatát. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy már nem is kapálódzok. Megnyugtatott az érintése, de egyben olyan szikrákat is kiváltott belőlem, amitől legszívesebben a nyakába ugrottam volna. A szívem a torkomban dobogott.
- Kérlek, engedj el – fordítottam félre a fejemet.
- Azt akarod, hogy elengedjelek? – csak bólintottam, mert megéreztem a lélegzetét a fülemnél. – Akkor rajta, mondd ki. Ígérem, békén hagylak. Csak egyszerűen mondd meg, hogy ne menjek a közeledbe többet, és kész. – Nyelni próbáltam, de a torkom olyan száraz volt, mintha az előbb jártam volna be a sivatagot.
Próbáltam eleget tenni annak, amit Edward mondott. De az, hogy soha többé nem érne így hozzám, lehetetlenné tette ezt. A hozzám simuló forró teste annyira jó érzéssel töltött el, mint mikor egy csavargó a hideg, téli éjszakán szálást kap egy meleg szobában. Éreztem a megfeszülő izmait. Bizsergések sorozata járta át a testemet, ahogy megéreztem az orrát a halántékomnál. Halkan felnyögött – ami furcsa örömmel töltött el -, miközben megremegett.
Fogalmam sincs, hogy miért nem tiltakoztam, mikor az ajka megérintette az arcomat. A lábaim megremegtek, mikor a szája apró puszikkal hintette be az arcom és a fülem mögötti bőrfelület közötti részt. Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor a lélegzete megcsiklandozta a nyakamat.
Edward végighúzta a száját a nyakam vonalán, majd felemelte a fejét, és az orrhegye súrolta az ajkaimat.
- Sajnálom - nyögte fájdalmasan, amitől a szívem szinte darabokra tört. – Nem tehetem ezt veled.
- Nem értem – haraptam bele a szám szélébe.
- Túl fontos vagy nekem, hogy egyszerűen elengedjem magam. – Éreztem, ahogy távolabb húzódik tőlem, ami egyenlő volt egy pofonnal.
Bizseregtek a kezeim, amelyekkel legszívesebben betörtem volna Edward szépen ívelt orrát. Igazán nem számít egy pukli az orrnyergén.
- Szeretném, ha boldog lennél – lehelte keserűen. Legszívesebben leköptem volna. Mégis, mit képzel ez? Azt hiszi, hogy attól, mert így néz ki, mindent megengedhet magának? Utálom, utálom ezt az egészet! Miért nem tud normálisan viselkedni? Miért szórakozik velem? Nem csináltam semmit, hogy kiérdemeljem ezt. Megment, és elhiteti velem, hogy a barátom. Az iskolában távolságtartó, majd mint egy holdkóros, össze-vissza beszél nekem a biztonságomról, és a veszélyről, ami engem fenyeget. Most pedig megbizonyosodik róla, hogy mennyire vonzódom hozzá, aztán, mint valami felsőbbrendű lény, kijelenti, hogy csak a biztonságomat félti! Micsoda beképzelt, idióta…
- Megkérhetlek valamire? - Éreztem, hogy a könnyek csípik a szemeimet. – Soha többé ne gyere a közelembe! – Meglepetten nézett vissza rám, majd az arca ismét érzelemmentes lett.
- Megígérem, hogy soha többé nem okozok neked fájdalmat – hunyta le szemeit. – Ígérem, nem foglak többet zaklatni.

Nem akartam, hogy meglássa kicsorduló könnyeimet, de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet meggyötört arcáról. Elfogott a bűntudat. Talán mégsem kellett volna? – bizonytalanodtam el egy pillanatra. Mindig ez történik: ha valamit eldöntök, mindig elbizonytalanodok a döntésem helyességén. De most nem, nem változtatom meg.
- Indulhatunk – lépett ki nevetgélve Alice a bejárati ajtón, de mikor meglátta a párosunkat, megtorpant. – Vagy zavarok?
- Nem zavarsz – morogtam dühösen, figyelmen kívül hagyva Edward pillantását.
- Akkor gyere – ragadta meg a kezemet.
A ház jobboldalához húzott, ahol a kulcscsomóján lévő temérdek sok kulcs közül kiválasztott egy gombbal ellátott kulcstartót, majd megnyomta rajta a gombot. Ahogy az automatikus ajtó felhúzódott, úgy tátottam ki a számat. Rengeteg kocsi, és néhány motor sorakozott rendezetten egymás mellett. A legmárkásabb, legszebb kocsik voltak, amiket valaha láttam.
Alice nem hagyott túl sok időt a bámészkodásomra, ismét megragadta a kezemet, és a kocsijához húzott. Kellemes érzés töltött el, mikor beszálltam, de ez abban a pillanatban el is tűnt, amint Alice padlógázzal hajtott ki a garázsból, elhaladva a Cullen villa mellett.

- Jézusom, Alice! Szerintem ez elég lesz – nyögtem döbbenten a lány kezében lévő szatyrokat nézve. Emlékszem, egyszer még azt mondtam neki, hogy szeretek vásárolni… De akkor még nem gondoltam volna, hogy egy mániákussal van dolgom. A pénzemből még semmit sem költöttem el, mert ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse nekem a ruhákat. Még soha nem vásároltam ennyi ruhát egyszerre. Először nem értettem, hogy miért az esti vetítésre megyünk a moziba, de mikor megérkeztünk, minden világossá vált. Sorra jártuk az üzleteket, és Alice, mint egy boltkórós, válogatta a ruhákat. Nem akartam elvenni a kedvét, de mikor már sajgott a kezem a sok szatyor vékony fülének vágásától, kénytelen voltam szólni.
- Hát, nem is tudom… - színpadiasan oldalra nézett.
- Kérlek, kérlek, kérlek… - esdekeltem.
- Na, jó! Akkor menjünk a moziba – húzta el a száját. Gondoltam, hogy a mozizáshoz nem annyira fűlik a foga, mint a vásárláshoz.

Nem volt túl jó ötlet romantikus filmet megnézni ebben az állapotomban, de hősiesen eltűrtem a kínzást. Nevettem a vicceken, sóhajtoztam a csókban gazdag jeleneteknél, miközben sikítva rohantam volna ki a vetítőteremből.
Mikor vége lett a filmnek, Alice vett nekem egy szendvicset. Mondtam neki, hogy nem vagyok éhes, de ő váltig állította, hogy majd az leszek, és igaza lett.

- Szeretnék beszélni veled valami fontosról – nézett rám Alice nagy szemekkel, miközben hazafelé száguldottunk.
- Oké, Alice. De kérlek, az útra figyelj! – igyekezett elfojtani egy mosolyt, de visszafordult, csillogó szemekkel nézve a szélvédőn keresztül elénk táruló éjszakát.
- Edwardról szeretnék beszélni. – Rögtön meg is bántam, hogy az előbb beleegyeztem ebbe a beszélgetésbe.
- Nem beszélek róla – húztam el a számat, a kezeimet szorosan összefonva a mellkasom előtt.
- Kérlek – sóhajtott Alice –, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Gondolkozz felelősségteljesen, Lydia.
- Hah! – horkantottam – Nem jellemző rám a felelősség.
- Csak meg akarok veled beszélni valami fontosat – fordult felém, miközben a ,,lassan” haladó kocsikat előzgette.
- Alice! – sivítottam. – Az utat figyeld, kérlek!
- Na jó, kössünk alkut! – vigyorgott rám. – Én figyelek az útra, te pedig beszélsz velem Edwardról.
- Rendben. – Sejtettem, hogy ennél jobb ajánlatot nem kapok. Valamiért éreztem, hogy ebből sehogy sem jövök ki jól. Micsoda zsaroló…
- Szóval, most te és Edward barátok vagytok? – kérdezte ártatlanul.
- Nem - vágtam rá azonnal.
- Akkor mik is vagytok voltaképp?
- Mi… semmi – dadogtam.
- Nekem nem így tűnik – küldött felém egy ragyogó mosolyt.
- Na, jó! – csattantam fel. – A barátom vagy, és remélem, nem mondod el senkinek, amit most elmondok.
- Ígérem – válaszolta, olyan hangnemben, hogy nem tudtam kétségbe vonni a szavahihetőségét.
- Szóval, gondolom te is rájöttél, hogy Edward milyen hatással van a lányokra – pirultam el. Némán bólintott, de a mosoly eltűnt az arcáról. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e folytatni, de ha már volt elég bátorságom belekezdeni, nem hagyhattam abba. – Én sem vagyok kivétel. Ő nagyon… - kerestem a szavakat – vonzó.
- Vonzónak találod? – kérdezte feszülten Alice.
- Hát, igen – adtam meg magam. Fáradtan sóhajtott egyet, nem tudtam mire vélni. – Valami baj van?
- Csak tudod, azt hittem, hogy valamivel többet érzel iránta – dörzsölte meg halántékát.
- Mi? – képedtem el. – Azt hitted, hogy szerelmes vagyok belé?
- Hát, valamikor nagyon fura vagy, és ezt ennek tudtam be – nézett rám szomorúan. – Tudod, az érzéseid valamikor erről árulkodnak.
- Az érzéseim? – kérdeztem flegmán. – Nem is tudtok semmit az érzéseimről.
- Te is tudod, hogy össze vagy zavarodva. Mondd csak, voltál már szerelmes? – kérdezte furcsa hangsúllyal.
- Igen, vagy is nem tudom – makogtam. – Szerintem igen, vagy hát nem is tudom. Régebben tetszettek fiúk, de nem úgy, mint Edward. – Anélkül mondtam ki ezt, hogy átgondoltam volna. Micsoda hülye vagyok! – szidtam magam.
- Szóval nem tudod, hogy szerelmes vagy-e?
- Ne forgasd ki a szavaimat! – néztem rá durcásan. – Különben is, mit számít? Nem is érdeklem Edwardot.
- Hát ennél nagyobb butaságot aligha mondhattál volna – nézett rám bocsánatkérőn. – Te nagyon is érdekled Edwardot. Szerintem már annyira, hogy szinte megőrül – nevetett fel.
- Ezt nem értem – néztem rá összezavarodva.
- Nem mondod komolyan, hogy nem vetted észre a viselkedéséből, hogy megőrül érted? – Ő volt az első a nap folyamán, aki bebizonyította nekem, milyen csökönyös is vagyok. Mikor Emmett és Edward ezt a szót használták, inkább a legrosszabbra gondoltam, nehogy csalódjak. De mentségemre szóljon: ők nem mondták, hogy ezt hogyan értik. Megőrül érted vagy megőrül miattad. Nagyon nem mindegy – védtem meg magamat.
- Szóval, Edward tényleg kedvel? – Csak bólintott. – Úgy érted, hogy úgy kedvel?
- Úgy, ahogy egy fiú kedvelhet egy lányt – pontosított. Nagyot nyeltem: oh, édes istenem, de hülye vagyok.
- De, hogyan? Én nem is vagyok szép! – Felhorkantott.
- Hát elég szép vagy ahhoz, hogy Edward vágyjon rád. Szüksége van rád.
- Na, ezt elrontottam – temettem az arcomat a kezeimbe.
- Még nem rontottad el, úgyis visszamegyünk a táskádért a házba, és akkor beszélhetsz vele – vigyorgott, mintha megoldotta volna a problémát.
- Nem – makacsoltam meg magamat ismét.
- Miért nem? – kérdezte szikrázó szemekkel, amitől egy pillanatra elállt a szavam.
- Hát, szóval… én nem akarok… erről beszélni… vele. – Tényleg így volt, és nem csak a pánik beszélt belőlem, hanem a büszkeség is. Ismertem magam, és biztos voltam benne, hogy csak még jobban rontanék a helyzeten. Nem kérnék bocsánatot. Nincs is miért bocsánatot kérnem – hazudtam magamnak.
- Biztos vagy ebben? – szűrte ki a fogai között a kérdést.
- Teljesen – bólintottam.
- Értem már, hogy miért történt ez Edwarddal. Nálad jobb lelki társat keresve sem talált volna. Versenyezhetnétek, ki a makacsabb… - fújtatott. – Szeretnéd, hogy a táskádat elhozzam otthonról?
- Azt megköszönném – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva furcsa megjegyzését.
- Akkor holnap elhozom – parkolt le a házunk elé. – Köszönöm, hogy eljöttél velem.
- Nincs mit. Nagyon jó éreztem magam – mondtam őszintén, mire felnevetett. - Akkor majd találkozunk – szálltam ki a kocsiból.

Még pár másodpercet integettem utána, majd a teljes kétségbeeséstől fájó mellkassal bementem a házba.

2010. január 12., kedd

Red Moonlight: 8. fejezet( Edward szemszöge)

8. Együtt ( Edward szemszöge) :


- Alice, kérlek! – könyörögtem. – Ne csináld ezt.
A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam, mert a pöttöm kis tündér – aki most inkább úgy viselkedett, mint egy gonosz kobold -, még mindig tönkre akarta tenni Lydia életét. Nem fogta fel, hogy mennyit jelent nekem ez a lány. Valójában nagyon is értette, de mégis a saját feje után ment. Egy részről megértettem, mert csak jót akart nekem. De számomra mégis jobbnak számított Lydia boldogsága.

Alice szikrázó aranybarna szemei az arcomat fürkészték, amely most nem mutatott érzelmeket. Fogalmam sem volt, hogy Lydia közelében miért nem tudom ezt a maszkot megtartani. Nekem ez nem ment olyan jól, mint apának. Még szerencse, hogy a szüleim nem avatkoztak ebbe bele, pedig igazán csak ők tudták, hogy milyen ez számomra. De elég volt az, hogy a fél családom akarja azt, hogy megkapjam létezésem szerelmét.
Ahogy néztem Alice szemeit, egy kevéske öröm érzése bukkant fel az önmarcangolásban. Örültem, hogy vadászott múlt éjszaka.

Megkerülte az autót, hogy beszálljon hátulra, mire nekem egy keserű sóhaj csúszott ki a számon. Épp ekkor lépett ki anya, a tekintetéből pedig csak úgy sütött az irántam érzett sajnálat.
- Alice, tudod, hogy szeretlek, de nem gondolod, hogy Edwardnak igaza van? – próbálkozott anyám is.
- Nessie, ne kezd már te is – legyintett Alice, majd beszállt az autóba.

Alig figyeltem az útra, állandóan a bennem lévő kételyek jártak a fejemben. Amióta bevésődtem, minden sokkal másabb lett.
Az egész életem nem ért semmit, de ezt már nem is bántam. Boldog voltam, ha Lydiát csak egy kicsit is láttam a saját szemeimmel.
Ez nem mondható el a családomról: teljesen le vannak törve, hogy ennyire szomorúnak látnak. Jasper már lassan utál a közelemben lenni, mert állandó negatív kisugárzásom rossz hatással van rá.
Valószínű, hogy a sors direkt ellenem dolgozik. Mert még azon az éjszakán, mikor a házunkba vittem Lydiát, hallottam a gondolatait. De ez megváltozott… Edward is tanúja volt, hogy Lydia gondolatai miként homályosodnak el. Azt mondta, hogy még soha sem tapasztalt ilyet, épp ezért őt is nagyon érdekelte ez a lány. Ez pedig felettébb idegesített engem. Még a saját családom férfitagjaira is féltékeny voltam, nem még másokra. Azzal bíztattam magam, hogy Lydia nem pazarolná az idejét egy olyan felszínes alakra, mint Nick Smith.

Ahogy befordultam az iskolai parkolóba, a lában ösztönösen beletaposott a gázpedálba. Az undorító gondolatok elárasztották az agyamat. Még lélegezni sem bírtam, annyira elfogott az indulat.
Hatalmas önfegyelemre volt szükségem, hogy ne menjek oda ahhoz a féreghez, és ne tépjem le a fejét a helyéről.
Kezeim olyannyira szorították a kormányt, hogy az recsegő hangot adott ki magából. Tudtam, hogyha nem eresztem el, akkor széttörik a kezeim alatt.
Remegtem, ahogy befordultam egy üres parkolóhelyre, miközben lazítottam a szorításomon.
- Edward, mi a baj? – kérdezte anya rémülten.
- Semmi – nyögtem ki nehezen.
Alice fejében a látomások olyan gyorsan váltakoztam, hogy még ő maga sem tudta értelmezni őket, míg anya gondolatai aggódóak voltak.
- Edward, ne csinálj ostobaságot! – figyelmeztetett Alice.
Ő nem hallotta, hogy miket gondoltak.
Az nem számított volna, ha engem vagy a családomat ostorozzák ilyen megjegyzésekkel – ezt már megszoktam -, de hogy arról a személyről beszélnek így, aki a mindenséget jeleni számomra, már nem tudtam elengedni a ,,fülem” mellett.
Alice lemondóan sóhajtott, miközben maga után húzta anyát, aki aggódva fürkészte az arcomat.

Nagyon lassan indultam meg a kocsijuknak támaszkodó fiúk felé. Mikor odaértem, abbamaradt az ocsmány beszélgetésük, meglepődtek, hogy a közelükbe megyek. A diákok azt hitték, hogy azért nem érintkezünk velük, mert túl jónak tartjuk magunkat hozzájuk. Az igazság az volt, hogy nem akartuk bántani őket.
Nicknek kellett egy kis idő, hogy rendezze a gondolatait, ami igazán nem tett jót a tetetett higgadtságomnak. Az előző beszélgetés képzelt képei még mindig ott keringtek a gondolataiban. Elképzelte, ahogy Lydiával szerelmeskedik – ami már alapból kontrolálhatatlan dühvel töltött el, nem még az, hogy ezt milyen ocsmányságokkal képzelte el.
Sam kifejezetten rossz hatással volt rá. Olyan beszélgetésbe elegyedtek, amely Lydia ártatlanságáról szólt. Nick örömmel elvette volna ezt tőle, amitől mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami.
Zavart, hogy megvitatták, milyen is lehet bizonyos dolgokat csinálni vele.
- Szeretnél valamit? – kérdezte Sam, de meg is bánta, mert tisztán ki lehetett venni a hangjából a félelmet. Belenéztem a fejébe, és rájöttem, hogy a szemeim ismét olyan érzelemmentesen csillognak, mint mikor megérzem Lydia illatát. Mint egy ragadozó…
- Jobb lenne, ha békén hagynátok Lydiát – sziszegtem összeszorított fogakkal. A gondolataik zavarosak lettek a félelemtől.
- Mi? – értetlenkedett Nick.
- Hidd el, nem hozzád való – sóhajtottam nyugodtan, miközben belül majd’ szétrobbantam. Ha lehet, még jobban meglepődtek. Nick dühösen nézett velem farkasszemet. Nem szerette, ha az útjában állnak, és én pont ezt tettem.
- Bocs, de ehhez semmi közöd – világosított fel. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire dühös vagyok, de ez nem nagyon sikerült. A testem ismét átvette a hatalmat felettem. Morgás tört fel a mellkasomból, miközben közelebb léptem hozzájuk. Abban a pillanatban meg is bántam, hogy ezt tettem. Nem akartam, hogy ez a dolog tovább fajuljon. De ezzel alaposan elkéstem. Összevont szemöldökkel távolabb léptem tőlük, és ez felbátorította őket.
- Hé, Black! Csak nincs valami baj? – röhögött fel Sam, miközben hátulról meglökte a barátját, ezzel ösztönözve a verekedésre. Teljesen pánikba estem. Mi van, ha nem tudom kontrolálni az erőmet, és megölöm ez a fiút? – kérdeztem magamtól.
Nick nem akart velem verekedni - ahogy én sem vele -, de túl sokat számított neki a büszkesége, hogy most meghátráljon. Ez a tulajdonság pedig nagy részben uralta az én tetteimet is, így ahelyett, hogy meghátráltam volna, Nick elé álltam.

Ahogy számítottam rá, a diákok összegyűltek körülöttünk, várva a verekedést. Annyira kiszámíthatóak… - révedtem el magamban.

Hirtelen egy gondolat véste be magát a tudatomba. ,, Végre, itt van Lydia. Ezt látnia kell.” Melanie gondolatai szinte vibráltak az izgalomtól. Odarohant az egyetlen személyhez, akinek igazán számított a véleménye, és odavonszolta hozzánk. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem is vettem volna észre, ami nagyon sok erőfeszítésem árán sikerült, mert az arcáról a féltést lehetett leolvasni. Bizonyára Nicket félti, komorodtam el. A mellkasomban lévő lyuk, ha lehet, még szélesebbre tágult.

Nick be akarta bizonyítani, hogy ő mennyivel erősebb nálam, de közben rettegett attól a ténytől, amit ő is tudott: hogy ez mennyire nem igaz.

A tudat, hogy talán az a lány, akit mindennél jobban szeretek, egy másik fiúra vágyik, szinte megőrjített.
Nem számított, hogy mit kapok, de tökéletes elégtételnek éreztem azt, hogy eltöröm Nick orrát.

Már nagyon vártam, hogy megtegye az első lépéseket, és megkönnyebbültem, mikor ez megtörtént. Nagyon félt, de meg akarta mutatni, hogy simán elver egy olyan különc fiút, mint én.

Talán, ha nem lennének különleges képességeim, akkor is elbántam volna ezzel a fiúval.
Nekem akart rontani, azzal a szándékkal, hogy fellök. De inkább mozgott úgy, mint egy megvadult bika, sem mint egy jól átgondolt verekedés tervének a birtoklója.
Nem is kellett a vámpírsebesség, hogy kitérjek előle. Igazán egyszerű volt vele verekedni – ha ezt nevezhetjük annak.
Ujjaimat a vállába belemélyesztve fordítottam úgy, hogy pont velem szemben legyen. Már ez is iszonyatos fájdalmat okozott neki, de emberi agyának lassú felfogása még nem tudta ezt érzékelni.
Az öklöm meglendült, és olyan érővel akartam belevágni az orrába, hogy az szilánkos darabokra törjön, de a szemében lévő félelem észhez térített. Épphogy meg tudtam fékezni a hatalmas lendülettel suhanó öklömet, pont annyira, hogy alig érintve orrát, ellökjem őt a földre. Megdöbbentett, hogy micsoda undorító dolgokra lennék képes, csak azért, mert Lydiára vágyom.
Nick még így is nagy ütést kapott, és most a földön üvöltött fájdalmában.
Lydia gyönyörű szemei kitágultak a meglepettségtől, így szempillái majdnem hozzáértek a szemöldöke alatti bőrfelülethez. Olyan volt, mint egy angyal. Egy angyal, akit sohasem kaphatok meg. Hiszen minden másodpercben bebizonyítom neki és magamnak is, hogy mi mennyire nem illünk össze.

A kiszámítható diákok sietősen az osztálytermekhez vették az irányt, amint a tanárok megérkeztek. Kíváncsi voltam, hogy Lydia miért nem teszi ezt. Vajon el akarja kísérni Nicket az orvosiba? – kérdeztem magamtól, miközben a méreg egyre keserűbben kezdett a számban termelődni.
A tanárnő hangos sivítása szelte át a levegőt.
- Mi a csuda történik itt?
Egy másik tanár Nicket vizsgálta meg.
- Orvoshoz kell vinni. – Erre a mondatra majdnem felhorkantam. Vajon akkor hova kellett volna vinni, ha ténylegesen megütöm?
Közben Mrs. Jonas felfogta, hogy az imádott Edward Black mit tett.
- Mr. Black, ezt maga csinálta? – vont felelősségre. Nagyon nem akarta, hogy igaz legyen a feltevése. De csalódnia kellett…
- Igen – válaszoltam teljesen közömbösen.
Az számított a legkevésbé, hogy a tanáraim mit gondolnak. Mrs. Jonas megdöbbent, hogy tényleg képes voltam erre, de ezt igyekezett tetetett dühvel leplezni.
- Ezt mégis hogy képzelte?! – kezdte, miközben közelebb jött hozzám. – Ebben az iskolában nem csinálunk ilyeneket!
Nem tudtam a tanárnőre figyelni, mert meglepett a tény, hogy Lydia ajkai mosolyra húzódtak. Bizonyára örül neki, hogy megkapom a kiérdemelt büntetésemet - elmélkedtem. Ez valamiért nagyon, de nagyon rosszul esett. Jobban fájt, mint mikor a méreg marta a torkomat. Mrs. Jonas észrevette, hogy a figyelmemet nem neki szentelem. Odafordult ahhoz a személyhez, aki a mindenséget jelentette számomra.
A tanárnő nem kedvelte Lydiát, ami sehogy sem fért a fejembe. Hiszen egy angyalt hogy lehet nem kedvelni?
Aztán a gondolatai között megláttam az okot. Nem tetszett neki, hogy egy chicagói nő hódította el a rendőrfőnököt, és nem az ő lánya. Tipikus emberei ostobaság.
Nem akartam, hogy Lydia is belekeveredjen ebbe az egészbe.
- Természetesen vállalom a felelősséget! – szólaltam meg, mielőtt bevésődésem tárgyát is bajba keverem.
- Ezt el is várom – fordult vissza hozzám.

- Elkísérem az iskolaorvoshoz –hallottam meg Lydia hangját, amitől a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni. Kíváncsi vagyok, hogy ez valaha meg fog-e változni.
- Ez egy jó ötlet – válaszolta flegmán az egyik tanár, mire nekem halk morgás tört fel a mellkasomból. Gyűlöltem, ha így beszéltek Lydiával.
Undorodva fordítottam el a fejem, amikor Lydia megfogta Nick kezét. Tudtam, hogy csak el akarja kísérni az orvoshoz, de mégis fájt a tudat, hogy nem az én kezemet fogja. Az apró lány nem tudott megbirkózni a fiú testének súlyával, és ezt Mrs. Jonas is észrevette.
- Jobb lesz, ha maga is velük megy, Mr. Black! – Elordítottam volna magam a kétségbeeséstől, de mégis engedelmeskedtem a tanárnőnek. Nekem nem jelentett nehézséget az, hogy azt az idiótát kellett cipelnem – nem csábított a vére-, hacsak az nem, hogy a gondolatai ismét elkalandoztak.
- Nekünk vissza kell mennünk megtartani az óráinkat, szóval felelősségteljes viselkedést várunk el maguktól. –Alig tudtam értelmezni, hogy mit mondtak, mert Nick gondolatai szinte pofátlanul ordítottak a fejemben. Míg a testsúlyát úgy helyeztem, hogy rám támaszkodjon, addig a szemei elkalandoztak Lydia testén. Eszébe jutott a Sammel folytatott beszélgetés, ami egy cseppet sem tett jót nekem. Legszívesebben kinyomtam volna a szemeit, csak hogy ne tudjanak elidőzni Lydia domborulatain.
Most volt az a pillanat, hogy egy kicsike részem azt akarta, hogy Lydia ne legyen itt. Ha csak én és Nick lettünk volna, akkor biztos, hogy nem ússza meg a srác a szemgolyója elveszítése nélkül. Gyorsan előrementem, ezzel lehagyva Lydiát, de mivel Nick nem tudta, hogy én hallom a gondolatait, azok csak pörögtek és pörögtek.
Elképzelte, hogy érinti meg azokat a kívánatos domborulatokat, és hogy Lydia vigasztalóan simogatja végig a testét, a ma reggel történtek után. Adnék én neki olyan simogatást, amibe biztos belevörösödik, mérgelődtem magamban.
Lydia előresietett, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Ez volt a legrosszabb cselekedet, amit csak tehetett, mert Nick ismét az őrületbe kergetett a gondolataival.
Döbbenten tágultak ki Lydia szemei, de fogalmam sem volt, hogy miért. Az ajtót elengedte, de még időben tartotta meg. Francba, ez egy jó ok lett volna, hogy elejtsem Nicket, gondoltam csalódottan.

A helyiségben a doktornő azonnal felpattant, amint meglátta a sérült diákot.
- Mi történt vele? – kérdezte.
- Megütöttem – válaszoltam, mire egy gyilkos pillantást kaptam válaszul. Intett, hogy vigyem be Nicket az orvosi szobába. Én némán engedelmeskedtem, de belül őrjöngtem, hogy mindenki Nicket tartja az áldozatnak.
,,Szegényke” – gondolta a nő, miközben végigsimított Nick arcán, miután én letettem a fiút az ágyra.
Nem érdekelt, hogy a doktornő elkényeztetett ficsúrnak tartott. Igazából csak egyetlenegy ember véleménye számított, de ő kint maradt a váróban.

Lydia az egyik széken ült, mikor kiléptem, és a tekintetéből egy furcsa érzelmet lehetett leolvasni, amit elsőre nem tudtam értelmezni.
Leültem mellé, de nem akartam látni furcsán csillogó szemeit.
- Mégis, hogy képzelted ezt? – döbbenten fordultam felé. Még sosem beszélt így senkivel, és elszomorított a tudat, hogy én hoztam ki belőle ezt a hangnemet.
- Én megmondtam, hogy nem vagyunk egyenrangú barátok – mondtam neki, hogy eltereljem a figyelmét az engem mardosó szégyenről.
- Mégis mi a francot csinált, hogy így megütötted? – faggatott tovább. Nagyon nem volt ínyemre, hogy ennyire tudni karja az okát.
- Szerintem azt nem akarnád tudni. – Apró kezei megragadták az államat, és úgy fordított, hogy a szemébe nézzek. Forróság járta át a testemet, ahogy megéreztem a lélegzete illatát. Kontrollálnom kellett az ösztöneimet, hogy ne ugorjak rá és szívjam ki a vérét. A torkom ismét égett, tudatva ezzel, hogy Lydia túl közel van. De most nem érdekelt. Túl élénken éltek bennem Nick fantáziálgatásai ahhoz, hogy egyszerűen csak eltoljam magamtól. A karjaimban akartam tartani, olyan közel, mint ahogy Nick akarta.
- Én azt hittem, te nem azok közé az emberek közé tartozol, akik így mutatják ki felsőbbrendűségüket – sóhajtotta, ezzel kirántva a csodás képzelgésemből, amelyben őt simogatom.
Szemei csalódottan csillogtak. A felismerés szinte pofonként sújtott le rám. Csalódást okoztam neki, én pedig mit sem törődve ezzel, a vele való szerelmeskedésről fantáziálok.
- Sajnálom, hogy csalódtál bennem – suttogtam, miközben a szemeimet lecsuktam, nehogy meglássa bennük a vágy csillogását.

- Miért csináltad? – kérdezte ismét. Forró lélegzetének édes ízét éreztem szétnyílt ajkaim között. Ez nem sokat segített a férfiúi vágyaim lenyugtatásában.
- Miattad – nyögtem ki végül.

- Ezt nem értem.
- Akar téged – remegett meg a hangom, de úgy tűnt, nem vette észre. - Sokat gondol rád. Tetszik neki, ahogy mosolyogsz és nagyon kedvesnek tart. – Összeszorítottam a fogaimat, nehogy olyat is elmondjak, amit nem szabadna.
- Te mondtad, hogy Nickkel barátkozzak – emlékeztetett rá.
- Tévedtem! Ő nem hozzád illő barát – néztem bele szemeibe.
- Miért? – kérdezte, és a hangja ismét indulatosabban csengett, mint szokott. Nem mondhattam el neki.
- Azt nem kell tudnod. Csak hallgass rám! – próbáltam meggyőzni, mire elengedett. Ne! Érints meg! – akartam könyörögni neki, de nem volt hozzá elég bátorságom. Még mindig nem tudtam, hogy mit is gondol rólam.

- Nem gondolod, hogy pofátlanság tanácsokat osztogatnod úgy, hogy nem is vagyunk barátok? – a szavai sósavként marták a csontjaimat. Gyűlöltem ezt az érzést, de sajnos már a mindennapjaimhoz tartozott. Teljesen igaza volt. Mégis ki vagyok én, hogy akarom őt? Hisz’ nincs jogom eldönteni, hogy mit csináljon.
- Kérlek, bízz bennem! – kérleltem még mindig, mert annyira undorítóan önző voltam, hogy nem akartam más ölelő karjai között látni, csak az enyémben.
- Miért? Nem is törődsz velem! Ellenséges vagy! Mi okom lenne arra, hogy neked, és ne Nicknek higgyek? – kérdezte még dühösebben.
- Természetesen semmi. De hidd el, én csak jót akarok! – ezért nem akarom, hogy közel kerülj hozzám - fejeztem be gondolatban.
- Most hirtelen miért változott meg a véleményed Nickről? – erre a kérdésre nem igazán számítottam.
- Hallottam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna – adtam meg neki a féligazságot. Szerettem volna, ha tudja, én csak meg akartam védeni a becsületét, de tudtam, hogy lehetetlen a tudtára adnom.
- Nem fejeznéd be ezt, és mondanád el a teljes igazságot?! – kiabálta, és minden joga megvolt hozzá. Mégis mit gondoltam? Meggyőzhetem az ostoba kertelésemmel?
- Úgysem hinnéd el. – Nem tudtam a szemébe nézni.
- Ha el sem mondod, akkor tényleg nehezen hiszek el bármit is – suttogta megtörten.
Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán belém tudna szeretni, ha elmondanék neki mindent. Hogy én vagyok az, akit a világon mindenkinél jobban szeretne. Hogy fontosabb ő a saját létezésemnél, és hogy bennem egy hű társra lelne.
De nem tehettem. Hiszen Alice vásárlós-mozis délutánját is csak azért elleneztem, mert Lydiát akartam biztonságban tartani. Forksban több a vámpír, mint valaha, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy olyan törékeny teremtést sodorjunk veszélybe, mint az én szívem örök birtoklója.
- El akarom mondani. Annyira szeretném, hogy tudd! De a biztonságod sokkal fontosabb a vágyaimnál – suttogtam két másodperccel azelőtt, hogy a doktornő kilépett az orvosi szobából.
- Nyugodtan visszamehetnek az óráikra! Még itt kell maradnia, nagyon nagy ütést kapott. – Nem vettem figyelembe a doktornő felém intézett dühös pillantását.
Őrülten örültem, hogy Lydia nem akart ottmaradni Nickkel. Talán mégsem vonzódik hozzá? A mellkasomat elöntötte a boldogság, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Köszönöm.
- Szívesen – válaszoltam neki mosolyogva.
Nagyon elgondolkozhatott valamin, mert nem is vette észre, hogy mikor maradtam le. Már bent voltunk az iskola folyosóján, mikor a késztetés, hogy Lydia bizonyos testrészeit a saját szemeimmel lássam, erősebbnek bizonyult, mintsem betartsam a saját magamnak tett ígéreteimet.
Nagyokat nyeltem, hogy a felhalmozódott mérget eltüntessem a számból. Még sosem csináltam ilyet, de kifejezetten tetszett a dolog.
Majdnem későn vettem észre, hogy Lydia arrafelé megy, amerre az óráját tartják. A testem már akkor reagált, mikor kigondoltam, hogy mit teszek. Karjaim Lydia törékeny teste köré fonódtak - a lélegzete elakadt -, majd magammal húztam. A fizikaszertárban homály uralkodott, ami az én látásomat nem nehezítette meg.
Lydiának tágra nyíltak a pupillái, miközben döbbenten nézett körbe.
- Te tényleg be akartál menni az órára? – nevettem fel halkan.
- Talán van jobb ötleted? – Ha tudná, nekem mennyi ötletem van, hogy miként tölthetjük el a fölösleges időt, valószínű, hogy sikítva menekülne el.
- Gondolom, maradhatnál velem. De persze, ha nem akarod, akkor… - Bizonytalanul toporogtam egyhelyben, miközben tekintete az ajkamra tévedt. Ez valamicske reménnyel töltött el.
Nem mozdult, és én majdnem elmosolyodtam, hogy sikerült marasztalnom. Végül is, most nem Nickkel, vagy más átlagos fiúval volt, hanem velem. Ami szintén rossz volt, mert én ezeknél a fiúknál ezerszer veszélyesebb voltam. Pont úgy, mint a többi vámpír…
- Kérhetek tőled valamit? – suttogtam megtörten. Nem engedhettem, hogy az élete veszélyeztetve legyen miattam.– Könyörgöm, ne menj el Alice-szel! – A szíve úgy dobogott, mint ahogy a kis madár csapkod a szárnyaival, mikor először akar repülni tanulni.
Egy szó nélkül megfordult, és tudtam, hogy ismét megbántottam. Nem is értettem, hogy miként nem veszi észre, hogy mennyire szerelmes vagyok belé.
Ismét átkarolva derekát húztam közelebb magamhoz. Az illata nem csak a vámpír-felemet ingerelte, de a bennem élő férfit és a farkast is. El akartam rejteni az arcomat a temérdek sok hajában, de féltem, az túl sok lenne. Nagyokat nyeldestem, ahogy belegondoltam, milyen közel lennék az artériáihoz.
Mozgolódni kezdett, mire belőlem majdnem felszakadt egy nyögés. Pont úgy fordult hátra, hogy a csípője hozzáért az ágyékomhoz.
Arca piros színt öltött fel, mire egy kicsit megrémültem. Vajon ő is érezte, hogy milyen testrészemhez ért hozzá?
Féltem, hogy nem fogom kibírni, hogy ne csókoljam meg ismét. Jobbnak láttam, hogyha távolabb húzódom tőle, így leültem az egyik régi székre. Levettem a kabátomat, de a tekintetemet szinte vonzotta az arca és a teste.
- Nem akarsz leülni? – kérdeztem, ezzel magamra vonva a figyelmét, ami időközben elterelődött. A szíve ismét gyorsabban kezdett verni, ami egy kicsi elégedettséggel töltött el. Odajött hozzám, amitől ismét elöntött a boldogság. De ahogy jött ez az érzés, úgy homályosította el a bűntudat. Mit csinálsz, Edward? – kérdeztem magamtól. Hiszen én magam sodorom azzal bajba, hogy közel kerülök hozzá. Keze megérintette a vállamat, amitől megborzongtam. Belőle miért nem tudok kiváltani ilyen reakciót, mint ő belőlem?
Keserűen felnevettem, amikor arra gondoltam, hogy én talán méltó lennék hozzá. Gyorsan ránéztem az arcára, arra utaló jeleket keresve, hogy teljesen őrültnek tart. De Ő csak csúnyán nézett rám. Először nem értettem, de aztán rájöttem, hogy Ő azt hiszi azért nevettem fel, mert megszédült. Ha tudná, én hányszor veszítem el az uralmat a testem felett, mikor Ő velem van… Összeszorítottam a számat, ezzel kompenzálva az idétlen vihogórohamomat. Olyan szemekkel nézett rám, amitől kirázott a hideg. Valószínű, hogy ez volt a gyilkos pillantása, de belőlem egészen másfajta reakciót váltott ki, mint szerette volna. Végül ő is felnevetett, ami egyfajta dallam volt a szívemnek.
- Amúgy tetszik az iskola? – próbáltam elterelni a saját figyelmemet az ajkairól.
- Nincsen semmi baj a sulival. De pár tanárral annál inkább –mosolygott lélegzetelállítóan.
- Téged is megőrjítenek? – próbálkoztam egy hasonlóan szép mosollyal, de kudarcot vallottam.
- Hát igazából csak Mrs. Jonasszal van bajom. Vagy inkább neki velem. Utál, ebben biztos vagyok – sóhajtotta fájdalmasan. Nem hagyhattam, hogy tényleg elhiggye, hogy van olyan ember, aki képes őt utálni.
- Dehogy utál.

- Persze, mert abszolút imád – húzta el a száját.
- Téged nem utál senki – biztosítottam róla, miközben elvesztem gyönyörű szemeiben. A zöld mélységben felfedeztem egy barna csíkot, amely a tengeren egymagában fekvő szigetre emlékeztetett.
- És a barátaiddal mi a helyzet? – szólaltam meg végül idegesen, mikor elfordította az arcát. Szükségem volt rá, hogy ismét láthassam csillogó szemeit.
- Ők is mind kedvesek – nézett ismét rám, de tekintetében ismét fellángolt a kíváncsiság. – Apropó barátok, még mindig nem mondtad el, hogy mi volt a verekedés oka.
- Ne is reménykedj – nevettem fel keserűen –, egy szót se tudsz meg tőlem. – A mosolyom szélesebb lett, ahogy csalódottan ráncolta össze az orrát. Nagyon szép volt, még így is.
- Rendben, akkor majd Nickből kiszedem. – Rögtön elkomorodtam.
- És mégis hogyan? –Tudnom kellett, hogy miként fog próbálkozni. Teljesen biztos voltam benne, hogyha Nicket elég meggyőzően faggatja, akkor mindent megtud.
- Azt bízd csak rám. Megvannak a módszereim.
A csalódottság elöntötte a mellkasomat. Bele tudtam gondolni, hogy egy nő miként vesz rá egy férfit, hogy mondja el, amit tud. Én ez nem akartam. Inkább égnék porrá, mintsem Lydia bevesse női létéből adódó képességeit.
Át kellett gondolnom, hogy mit akarok és mi a helyes. De ahogy Lydia lélegzetét hallgattam, képtelen voltam ezt a két dolgot elválasztani.
Felpattantam azzal a szándékkal, hogy mindent elmondok neki.
Nehezen fókuszáltak rám a szemei, amiből rájöttem, hogy egy kissé gyorsan álltam fel. De nem érdekelt, nem számított rajta kívül senki és semmi más.
- Gyere – nyúltam felé
- Hova? – fogta meg a kezemet, s az én ujjaim azonnal befurakodtak az övéi közé. Annyira vágytam már erre.
- Szeretném veled tölteni a napot. Gyere, lógjunk el! – toporogtam idegesen, mert nem voltam benne biztos, hogy ő is szeretne velem lenni.
- Ezt hogy érted? – Nem tudtam, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól remeg a hangja.
- Gyere, töltsük együtt a napot! Ígérem, mindent elmondok neked, csak gyere velem! - Nem hazudtam, tényleg el akartam mondani neki a teljes igazságot.
- Edward, megőrültél?! Talán, még mielőtt odaértem, Nick bemosott neked? – nevetett fel csúfolódva.
- Bízol bennem? – hajoltam közelebb hozzá, mire elhallgatott. Ez volt az első reakció, ami arra utalt, hogy a közelségem ugyanúgy megzavarja a gondolkozását, mint az övé az enyémet.
- Igen, bízom. - Elmosolyodtam, hogy mennyire igazan csengett a hangja.
- Akkor gyere! Szökj meg velem! – ajánlottam fel neki azt a lehetőséget, ami a számomra a legkedvesebb.
- Hát nem is tudom… – bizonytalanodott el.
- Nyugodj meg, Carlisle majd ír nekünk igazolást – próbáltam megnyugtatni. Nem hagyhattam, hogy most hagyjon egyedül.
- Te megkattantál! Teljesen bolond vagy. Talán beteg vagy? – háborodott fel, miközben a kezét a homlokomra tette. Ismét kirázott a hideg.
- Itt az a kérdés, te az vagy-e – vicceltem el a dolgot, a kezeit pedig a nyakamra csúsztattam. Figyelnem kellett rá, hogy ne kapkodjam az izgalomtól a levegőt.
- Ha nem válaszolsz, elrabollak – mosolyogtam rá, mikor már kezdtem szédelegni a bizonytalanságtól.
- Úgysem mered. Elég hangosan tudok sikítani – figyelmeztetett.
- Akkor nem, ha a szád le van foglalva. –Majdnem felnevettem, ahogy hitetlenkedő tekintete ismét az ajkaimra tévedt. Én a kezemre gondoltam, de csak rajta múlott, hogy mivel foglaljam le a száját.
- Hát te megőrültél!
- Ne akard, hogy elraboljalak! – figyelmeztettem ismét. Egy tanár gondolatai kúsztak bele a fejembe. ,,Istenem, már megint elfelejtettem a Metronómot bevinni a terembe.” Gyorsan kellett cselekednem, hogy ne bukjunk le. Összeszedtem a dolgainkat, miután leengedtem a kezemet Lydia szájáról, mert úgy gondoltam, hogy meg kell akadályoznom a beszédben. Arra viszont nem gondoltam, hogy a testemből milyen reakciót vált ki a folyamatosan kezem alatt áramló forró lélegzete.
Tudtam, hogy alig van pár másodpercünk, ezért sietősen húztam ki Lydiát a szertárból, majd be az egyik folyosón lévő elágazásba.
- Honnan tudtad, hogy itt a tanár? – suttogta, miközben a szemeimbe nézett.
- Megérzés – mosolyodtam el duzzogó arca láttán.
- Nem merek elmenni veled. – Elkomorultam, ahogy bekövetkezett az, amire számítottam. – Sajnálom.
- Miért sejtettem, ezt előre? – sóhajtottam szomorúan. Ő rendesen és tisztességesen tudott viselkedni, nem úgy, mint én.
Nem akartam, hogy otthagyjon egyedül a folyosón, de mégsem maradhattunk itt, ahol mindenkit megláthat minket. Hirtelen ötlettől vezérelve indultam el az udvar felé.
- Mégis mit csinálsz? – kérdezte döbbentem.
- Nyugodj meg, csak nem akarom, hogy lebukjunk – néztem vissza rá.
Mint már bentről hallottam, az eső úgy zuhogott idekint, mintha dézsából öntenék. Felé fordultam, mire ő már nyúlt volna a kabátjáért. Valamiért erős késztetést éreztem, hogy én adjam rá a ruhadarabot, ezért nemet intettem a fejemmel. Meglepetten nézett rám, mire elmosolyodtam. Hagyta, hogy belebújtassam a kabátba, olyan aranyos volt, mint egy megszeppent kislány. A fejünkre húztam a kapucninkat, majd miután felvettem a táskáinkat a földről – amiket ledobtam -, elindultam a kocsim felé.
- Mondtam, hogy nem megyek veled! – rántotta ki kezét az enyémből. Fogalmam sem volt, hogy miből következtetett arra, hogy mégis el akarom hurcolni magammal.
- Csak nem szeretném, hogy megfázz – hajoltam le addig, míg arcunk egy magasságba nem került. – Gyere, ne félj tőlem – nyúltam felé. Szerettem volna, ha nem fél tőlem. És ezt azzal bizonyítatta, hogy ismét megfogta a kezemet. Gyorsan elővettem a kocsikulcsot, és kitártam előtte az utasülés felöli ajtót. Szinte égett a kezem, mikor elengedett, és elvette a táskáját tőlem. Próbáltam lassan, emberi tempóban megkerülni az autót, és ennek az lett a következménye, hogy hatalmas vigyorral jutalmazott.
- Min vigyorogsz? – kíváncsiskodtam, mert féltem, lemaradtam valami fontosról.
- Semmin – tért ki a kérdésem elől. – Amúgy ez milyen márkájú kocsi?
- Volvo xc60 – mosolyogtam rá. Valamiért tetszett, hogy így érdeklődik a tulajdonom iránt.
- Szereted a kocsikat?
- Tudod, ez nálunk valamiféle családi hagyomány. Mindenki szereti a gyors kocsikat a családban. – Alig észrevehetően elhúztam a számat. Hát persze, hogy a családom tagjai szeretik a gyorsaságot…
- Igen, azt észrevettem. Alice-nek is ott a sárga Porsche-ja – folytatta, mire ismét elkomorodtam.
- Nincs semmi, amivel megakadályozhatnám, hogy elmenj vele, igaz?
- Tudod, nem értelek. Most is veled vagyok, és semmi baj sem történt. Akkor miért ne lehetnék Alice-szel is? – világosított fel arról, amit én is tudtam. Hát mi ez, ha nem képmutatás?
- Az teljesen más.
- Már miért lenne más? Te is a barátom vagy és Alice is. – Ismét megfájdult a mellkasom, mert teljesen igaza volt. Csak barátok voltunk…
- Igen, a barátod – engedtem meg magamnak egy keserű sóhajt. Nem akartam látni, hogy a szemeiben feltűnik-e a felismerés, hogy pontosan mit is érzek iránta. Annyira akartam, hogy több legyek számára, mint egy barát.
Ő volt, aki miatt még a saját családommal is szembeszállnék. Igaz, Rosalie már így is őrjöng a lelkiállapotom miatt. Amióta ismerem Lydiát, szinte mindenkivel megromlott a kapcsolatom. Egyszer, mikor nagyon reményvesztett voltam Lydiával kapcsolatban, felajánlottam a szüleimnek, hogy esetleg ismét különköltözhetnénk Cullenéktől. De erre bezzeg minden családtagom felháborodott. Igazuk volt, nem futamodhattam meg a nehézségek elől. De ez lehetetlen volt, mert mi ketten sohasem lehetünk egyenlő társak. Ki akarna egy olyan férfit, aki még azt sem tudja, hogy mi is valójában? Keserűen elmosolyodtam, ahogy belegondoltam a bennem létező ember-vámpír-farkas génekre.
- Nem nehéz neked, hogy a barátnődtől távol vagy? –kérdezte ártatlanul. Hangos nevetés tört ki belőlem, ahogy belegondoltam az abszurd pletykákba.
- Most mi van? – kérdezte sértődötten.
- Szóval te is elhitted a pletykákat? – Az emberek rögtön különböző történeteket találtak ki rólunk, ahogy ismét ideköltöztünk. És ezeknek a pletykáknak az egyike az volt, hogy én egy alaszkai lánnyal járok. Na persze, én és Tanyáék…
- Pletykákat? – A hangja furcsán, izgatottan csengett.
- Ühüm. – Boldogsággal töltött el, ahogy a szemében felcsillant a remény. Vajon legalább tetszem neki? – Nekem nincs barátnőm. – Majdnem ismét felnevettem. Ha a diákok a néha nálunk vendégeskedő Denali klánra gondoltak, akkor nagyon tévedtek. Sőt, még annál is nagyobbat. Tanyát kivéve mindenkinek volt társa. Ő csak szórakozott az ember férfiakkal, és jó néhány vámpírral. Igazából, mi nem is kedveltük egymást. Számomra túl felszínes volt. Neki pedig rólam mindig az jutott eszébe, mikor még pici babaként belekentem a csokit a hajába. Sosem fogom elfelejteni az arcát…
- Az lehetetlen. – Hitetlenkedése kirántott az emlékekből. – Most komolyan, az egész suli megőrül érted, és neked nincs barátnőd? – Ennél jobban nem eset volna semmi. Nem azt mondta, hogy a lányok nagy része megőrül értem, hanem azt, hogy az összes lány. Ezzel magát is beleértve…
- Tényleg azt gondolod, hogy minden lány a suliban megőrül értem? – Bólintott, én pedig szinte szárnyaltam a boldogságtól. - Miért gondolod ezt?
- Hát, mert itt mindenki olyan felszínes. Te pedig annyira jól nézel ki. – Ez nagyon nem tett jót az önbizalmamnak. Tehát ő nem vette bele magát a ,,mindenkibe”. De egy másik kérdés most sokkal jobban foglalkoztatott.
- Ezt gondolod rólam?
- Hát én nagyon kedvellek, de… - nem akartam hallani amint kimondja, hogy csak barátként kedvel. Túl fájó lett volna az igazságot az ő szájából hallani.
- Nem, nem erre értettem. Engem is felszínesnek tartasz? –tereltem vissza a saját, és az ő figyelmét is az eredeti kérdésemhez.
- Hát… ő… - Komolyan ezt gondolja rólam, keseredtem el. A hajába beletúrva húztam közelebb magamhoz.
- Lydia, tévedsz! Nem vagyok olyan, mint amilyennek a többiek gondolnak. – Valójában nem voltam olyan, mint a többiek. Én sokkal, de sokkal rosszabb vagyok.
- Én nem is gondoltam ezt rólad – bizonygatta a maga igazát. Bármennyire is akartam, nem tudtam hinni neki.
- Szeretném, ha máshogy látnál engem, nem úgy, mint ők. – Lealacsonyító karmozdulattal jeleztem, hogy kikre gondolok.
- Nem úgy látlak, mint ők.
- Valóban? – A hangomból kicsengett a hitetlenség, de már nem tudtam változtatni rajta. Ahogy kimondtam azt az egyetlen kérdőszócskát, már meg is bántam, mert Lydia tekintetéből tükröződött a megbántottság.
- Nem, én teljesen másként látlak. Nem szűkítem be a látókörömet, mint ők – húzódott össze az ülésben.
- Akkor te hogyan látsz? – kérdeztem sokkal kedvesebben, mire elpirult. Nem tudtam, hogy ez mit is jelent, de a kezem alig érezhetően simogatta a fejbőrét, és a szemeimet sem tudtam levenni róla. Annyira szép volt, ahogy összeráncolta az orrát, amivel jelezte, hogy zavarba hozta a tekintetem. Próbáltam a legelbűvölőbben nézni, de erre a cselekedetemre elkapta a tekintetét.
Még mindig nem válaszolt, mikor kicsöngettek az első óráról.
- Bocsánat, de mennem kell órára. – Csalódottan engedtem el. Az elutasítása sokkal jobban fájt, mint bármi ezen a világon. Miért nem lehetek olyan hatással rá, mint Edward anno Bellára?
Nem tudtam ezen tovább gondolkozni, mert hirtelen közelebb húzódott hozzám. A testem automatikusan reagált, a váratlan közelségére. Minden izmom összehúzódott, míg a méreg még jobban bevonta a fogaimat. Akkor könnyű volt Lydia közelében lennem, mikor én tettem meg a szükséges lépéseket, mert felkészültem az illatára. De abba nem is akartam belegondolni, hogy milyen lenne, ha ő tenné meg ezeket a bizonyos lépéseket.
Ajkai lepkeszárny finoman érintették az arcomat. Semmihez sem fogható forróság járta át a testemet. Annyira akartam, hogy ez folytatódjon, de tudtam, hogy az túl sok lenne nekem és Lydiának is. Így hagytam, hogy kiszálljon a kocsiból, és elrohanjon a testnevelés terem felé.
Boldogabb voltam, mint valaha. Ez az apró puszi még a lopott csókomnál is jobb volt. Sokkal jobb volt, mert önszántából adta. Még soha senkinek nem adott ebből az iskolából puszit az arcára. Én voltam az első. Talán mégis vonzódik hozzám?
Kiszálltam a kocsimból, és elindultam arrafelé, amerre a következő órámat tartották. Az arcomat folyamatosan áztatta a hideg esővíz, de nem zavart. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit lehűtsem magam.
,, Ezzel meg mi történt?” Hallottam meg ismét egy kíváncsiskodó gondolatot. Furcsának találta, hogy a reggeli incidens óta hogy megváltozott a hangulatom.
Minden diák észrevette ezt, ami nem volt meglepő, mert halvány pír játszott arcomon, ami nem volt jellemző rám.
Gyorsan besiettem a terembe, mielőtt magyarázkodnom kellett volna anyáéknak. Boldogan foglaltam helyet a széken, mert megtaláltam a testnevelés tanár gondolatait. Így figyelemmel tudtam kísérni szerelmemet. Még sosem csináltam ilyet, de láttam Edward fejében az ilyesfajta ,, hallgatózásról” szóló gondolatokat.
Kosárlabdáztak, és látszólag Lydia nem nagyon figyelt, mert többször elejtette a labdáját. Mikor a pici, piros bójákat kellett kerülgetni, sem figyelt igazán, mert egy alkalommal eltalálta az egyiket. A labdája elpattogott a terem másik felébe, míg a bója a tanárnő lába elé repült. Kapott egy rosszalló pillantást, de úgy tűnt, nem veszi a lelkére.
A tekintete olyan volt, mintha fényévekre járna, pont, mint az enyém…

2010. január 2., szombat

Red Moonlight: 8.fejezet.

8. Együtt:


- Lydia! Itthon vagy? – kérdezte anyu, mikor belépett a bejárati ajtón. A nappaliban néztem a Tv-t, mert annyira zaklatott voltam, hogy tanulni semmiképp nem tudtam.
- Itt vagyok a nappaliban. – Igyekeztem nem kimutatni a lelkiállapotomat.
- Neked nem tanulnod kéne? – dorgált meg, de aztán odajött, és homlokon csókolt.
- De, mindjárt megyek! Csak…- Vettem egy mély lélegzetet – Csak meg szeretném kérdezni, hogy elmehetek-e holnap vásárolni egy barátnőmmel…
Anya szemei felcsillantak, így már tudtam a választ. Mindent megtett annak érdekében, hogy megszeressem ezt az unalomtanyát. Mert ez a város volt a leglehangolóbb hely, amit ismerek.
- Persze! Holnap úgyis péntek van. Örülök neki, hogy beilleszkedtél! – ölelt meg szorosan.
- Én is – motyogtam.

Ettem, beszélgettem egy kicsit anyuval a munkahelyéről, de már nem halaszthattam tovább a tanulást. Felmentem a szobámba, majd egy kétségbeesett nyögés kíséretében rávetődtem az ágyra. Semmi kedvem nem volt tanulni, de így is már hat óra múlt.
Ezért inkább felkeltem, és odamentem az íróasztalomon tornyosuló könyvekhez.
Körülbelül három óra hosszas tanulás után elegem lett, és inkább elmentem zuhanyozni.

Ahogy a kellemes meleg víz tisztára mosta a bőrömet, arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Ez ismételten nem sikerült: folyamatosan Edward járt az eszemben. Örültem neki, hogy voltam olyan okos eltenni Edward könyvét a szekrényem aljára. Így legalább nem kellett szembesülnöm a visszautasításának tárgyi bizonyítékával…

Reggel meglepően frissen ébredtem. Olyan volt, mintha a testem felkészült volna az Alice-szel töltött délutánra.
Az anyutól kapott pénzt eltettem a zsebembe, miután elkészültem a reggeli teendőimmel.

Amint beértem az iskola parkolójába, elfogott a pánik: mit fogok mondani a barátaimnak a tegnapi Alice-szel folytatott beszélgetésemről?
Nagyon meglepődtem, mikor megláttam a nagy diákcsődületet. Olyan volt, mintha valamit vagy valakit körbeálltak volna. A régi iskolámból volt ismerős ez a helyzet. Akkor csináltak ilyet, mikor egy készülő verekedés következett, és mindenki a legjobb helyről akarta látni ezt.
Szomorúan sóhajtottam: hát ezek sem normálisak.
Mel izgatott képpel futott oda hozzám.
- Lydia, gyere… Nick és Edward… gyere – zihálta, majd megragadta a kezemet és a tömeg felé húzott. Alig értettem belőle valamit, de épp elég volt hallanom Edward nevét, hogy aggódni kezdjek.
Amint oda értünk, Melanie azonnal félrelökte az embereket, így tökéletesen láthattam amint Nick és Edward egymással szemben állnak. Nem! - sírtam fel gondolatban. Pillanatnyilag mérges voltam Edwardra, de azt nem akartam, hogy bármi baja essen.

Nick egyszer csak megindult Edward felé: az arcán látszott az elhatározás, de a szemei a rettegést tükrözték. Míg ellenfele arcáról az unalmat és a felsőbbrendűséget lehetett leolvasni. Most először volt olyan érzésem, hogy Edward megérdemelne egy pofont.
Nick hirtelen rontott neki, de ő egy laza mozdulattal kitért előle. Nicknek ez első pillanatra nem tűnt fel, és ennyi idő pont elég volt Edwardnak. Kihasználva, hogy Nick háta mögé került, megfogta a fiú egyik karját, maga felé fordította, és egy határozott mozdulattal orrba vágta.
Olyan kecsesen mozgott, hogy először fel sem tűnt, hogy mekkora a baj. Nick hangosan ordítva kapott az orrához, amiből ömlött a vér.
Edward egyenesen belenézett a szemembe, és valamiért megnyugodtam, hogy Nick csak ennyit kapott.

Tudtam, abban a pillanatban, hogy a diákok oszlani kezdtek, hogy a tanárok megérkeztek.
- Mi a csuda történik itt? – hallottam meg Mrs. Jonas hangját.
Én még mindig ott álltam, és Edward szenvtelen arcát bámultam. Volt benne annyi tisztesség, hogy nem rohant el, azt remélve, hogy megússza.
Egy tanár, akit nem ismertem, letérdelt a földön ordító Nick mellé.
- Orvoshoz kell vinni – jelentette ki.
- Mr. Black, ezt maga csinálta? – visította Mrs. Jonas.
- Igen – válaszolta szűkszavúan.
A tanárnő arca először meglepett volt, aztán szépen apránként torzult el a dühtől.
- Ezt mégis hogy képzelte?! – ordította Mrs. Jonas, és odament Edwardhoz. – Ebben az iskolában nem csinálunk ilyeneket! – kiabálta az arcába. Majdnem elnevettem magam, ahogy megláttam, Edward mennyivel magasabb a tanárnőnél.
Hirtelen Mrs. Jonas tekintete rám szegeződött. Akkor vettem észre, hogy a tanárokon, Nicken, Edwardon és rajtam kívül senki sem volt már ott.
Épp elkezdett volna velem is veszekedni Mrs. Jonas, mikor Edward megszólalt.
- Természetesen vállalom a felelősséget! – jelentette ki.
- Ezt el is várom – sziszegte a tanárnő visszafordulva hozzá.
Úgy gondoltam, ideje hasznossá tennem magam. Oda mentem Nickhez és a körülötte álló tanárokhoz.
- Elkísérem az iskolaorvoshoz. – mondtam halkan, de meghallották.
- Ez egy jó ötlet. – mondta gúnyosan az egyik tanár.
Próbáltam Nicket felhúzni a földről, de nem sok sikerrel, mert még mindig önkívületi állapotban a fájdalomtól törölgette az orrát a tanároktól kapott papírzsebkendőkkel.
- Jobb lesz, ha maga is velük megy, Mr. Black! – megdermedtem a mozdulatban, ahogy a szavak értelmes egésszé alakultak az agyamban.
Alig telt el két másodperc Edward már mellettem volt, és mindenfajta erőfeszítés nélkül húzta fel Nicket a földről.
- Nekünk vissza kell mennünk megtartani az óráinkat, szóval felelősségteljes viselkedést várunk el maguktól – sziszegte dühösen Mrs. Jonas.

Edward olyan gyorsan ment az orvosi felé, mintha nem is cipelne egy hasonló testsúlyú fiút.
Próbáltam tartani a lépést, ami nem mindig sikerült.
Végül besiettünk az orvosi helyiségként fenntartott épületbe. Mivel jóformán nem csináltam semmit, jó ötletnek tartottam, hogy legalább az ajtót kinyitom. Bár ne tettem volna… Ahogy Edward arcát megláttam, kis híján rájuk engedtem a visszacsapódó ajtót. Soha nem láttam még, hogy valakinek ennyire tükröződne az arcán a düh.
Még időben ráeszméltem, hogy bizonyára nem tenne jót Edwardnak, ha egy csapódó ajtóval is meg kellene küzdenie, így megtartottam azt.

Amint beértünk a helyiségbe, az íróasztalnál ülő orvosnő azonnal felpattant.
Idegesen ráncolta össze a homlokát.
- Mi történt vele? – kérdezte a doktornő.
- Megütöttem – válaszolta Edward mindenfajta megbánás nélkül.
A nő egy gyilkos pillantást küldött felé, majd bevezette őket az orvosi szobába.
Én kint maradtam a váróban.
Csalódottan ültem le az egyik székre. Nem gondoltam volna, hogy Edward ilyesmire képes.

Ismét kinyílt az ajtó, Edward lépett ki rajta.
Az arca nem mutatott érzelmeket.
Csendesen helyet foglalt a mellettem lévő széken, de nem nézett rám.
Nem bírtam tovább.
- Mégis, hogy képzelted ezt? – vontam felelősségre.
Először meglepődött, de aztán rendezte az arcvonásait.
- Én megmondtam, hogy nem vagyunk egyenrangú barátok.
- Mégis mi a francot csinált, hogy így megütötted? – kérdeztem, mintha az előbbi mondatát nem is hallottam volna.
- Szerintem azt nem akarnád tudni – sziszegte, miközben a padlót fixírozta.
Zavart, hogy nem néz a szemembe, ezért megfogtam az állát és magam felé fordítottam, pont úgy, mint ő tegnap.
- Én azt hittem, te nem azok közé az emberek közé tartozol, akik így mutatják ki felsőbbrendűségüket – suttogtam megtörten. Edward szemei szomorúan húzódtak össze.
- Sajnálom, hogy csalódtál bennem – hunyta le a szemeit.
- Miért csináltad? – kíváncsiskodtam tovább
- Miattad – válaszolta, a szemei még mindig le voltak csukva.

- Ezt nem értem – suttogtam néhány másodperc csend után. Fogalmam se volt, hogy Nick mi rosszat tehetett, ami velem kapcsolatos.
- Akar téged – szűrte Edward a fogai között – Sokat gondol rád. Tetszik neki, ahogy mosolyogsz és nagyon kedvesnek tart. – Úgy beszélt, mintha féltékeny lenne, de erre nem is gondolhattam. Hiszen barátnője van…
- Te mondtad, hogy Nickkel barátkozzak – mondtam határozottan.
- Tévedtem! Ő nem hozzád illő barát – nyitotta ki a szemeit.
- Miért? – kezdtem egyre idegesebb lenni, ahogy Edward köntörfalazott.
- Azt nem kell tudnod. Csak hallgass rám! – a kezeim lehullottak az arcáról.

- Nem gondolod, hogy pofátlanság tanácsokat osztogatnod úgy, hogy nem is vagyunk barátok? – kérdeztem ingerülten.
- Kérlek, bízz bennem! – könyörgött.
- Miért? Nem is törődsz velem! Ellenséges vagy! Mi okom lenne arra, hogy neked, és ne Nicknek higgyek?
- Természetesen semmi. De hidd el, én csak jót akarok!
- Most hirtelen miért változott meg a véleményed Nickről? – sziszegtem
- Hallottam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna – mondta, de láttam, hogy nehezére esik megtartania a higgadtságát.
- Nem fejeznéd be ezt, és mondanád el a teljes igazságot?! – ordítottam.
- Úgy sem hinnéd el – fordult el tőlem
- Ha el sem mondod, akkor tényleg nehezen hiszek el bármit is – világosítottam fel. Hallgatott. Hosszú ideig nem hallatszott más csak a lélegzetünk. Aztán felém fordulva beszélni kezdett.
- El akarom mondani. Annyira szeretném, hogy tudd! De a biztonságod sokkal fontosabb a vágyaimnál.
Épp meg akartam kérdezni, hogy ezt hogyan érti, mikor kijött a doktornő.
- Nyugodtan visszamehetnek az óráikra! Még itt kell maradnia, nagyon nagy ütést kapott – nézett dühösen Edwardra.
Egy picit megnyugodtam, hogy Nicknek nem esett komoly baja, de furdalt a kíváncsiság. Vajon mit tett, hogy Edward így kikelt magából?

Még mindig elgondolkozva léptem ki a szemerkélő esőbe, és észre sem vettem, hogy Edward kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm – mondtam neki szárazon.
- Szívesen – motyogta.
Továbbmentünk, és pedig eldöntöttem, hogy bemegyek az első órámra. Nem számít, csak tizenöt percet késtem róla.
Mielőtt elindulhattam volna a terem felé, két erős kar fonódott körém. Egyenesen a fizikaszertárba húzott be magával. Más esetben valószínű, hogy rosszra gondoltam volna, de mivel Edwarddal voltam, ez nem következett be. Annyira furcsa volt: valamikor azt sugallták az előérzeteim, hogy nem biztonságos vele lennem, de a legtöbb esetben sokkal jobban éreztem magam vele, mint bárki mással.
Meglepődve néztem fel gyönyörű arcába. Nem értettem, hogy ezt miért tette.
- Te tényleg be akartál menni az órára? – kérdezte mosolyogva. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhattam volna ehelyett.
- Talán van jobb ötleted? – figyeltem, ahogyan az arca fokozatosan válik bizonytalanná. Látszott rajta, hogy valamin nagyon tépelődik, de végül mégis megszólalt.
- Gondolom, maradhatnál velem. De persze, ha nem akarod, akkor… - idegesen harapta be az alsó ajkát. Furcsa borzongás futott végig a testemen, ahogy ezt végignéztem. Akartam, nagyon maradni akartam. Most volt az első olyan alkalom azóta, hogy náluk töltöttem az éjszakát, hogy kettesben lehettünk. Fogalmam sem volt, hogy mit fogunk csinálni harminc percen keresztül, de ott maradtam vele.
- Kérhetek tőled valamit? – kérdezte egy kis idő után, mire a szívverésem felgyorsult, és nagyon nehéz volt nyugodtan lélegeznem – Könyörgöm, ne menj el Alice-szel! – Izgatottságom olyan gyorsan váltott át dühvé, hogy beleszédültem.
Nem szóltam semmit, csak megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, a kezeit szorosan körém kulcsolta, és magához húzott. Szinte lángoltam a zavartól és az izgalomtól. Háttal voltam neki, így érezem, ahogy a lélegzete megmozdította a hajszálaimat, amelyek csiklandozták a nyakamat. Nem engedett el, amitől kellemes érzés árasztotta el a mellkasomat.
Lassan felé fordultam, de a kezei még mindig körém kulcsolódtak. Zavartan pillantottam fel csillogó, fekete szemeibe, melyek pusztán a tekintetükkel forróvá varázsolták az orcáimat.
Perzselt a tekintete, miközben hátrált egy lépést. Valamiért zavart, hogy elengedett. Olyan volt, mintha a közelsége egyben okozott volna fájdalmat és enyhülést. Fájdalmat, mikor nem ért hozzám. Enyhülést, mikor megérintett.
Edward leült az egyik régi székre, ami a fal mellett volt, de közben végig engem nézett.
Zavartan néztem máshová, de ahogy megszólalt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így ismét ránéztem.
- Nem akarsz leülni? – kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében, mire a szívverésem megkétszereződött. Csak remélni mertem, hogy a lélegzetem nem fog felgyorsulni, ha leülök mellé.
Megfontolva minden lépést, tettem meg azt a rövid utat, ami szétválasztott minket. Igyekeztem úgy odamenni hozzá, hogy nem érintkezik a testünk. Ami természetesen nem sikerült, mert éppen hogy hozzá ért a kezem a vállához, mikor levettem a kabátomat, így a bizsergés ismét elöntötte a testemet.
Szédelegve ültem le a székre, mire Edwardból előtört a halk nevetés. Sértetten néztem rá, mire megpróbálta a nevetését azzal kontrolálni, hogy összeszorította a száját. Gonosz, összehúzott szemekkel szemléltem őt, de nem bírtam tovább tartani magam, így én is elkezdtem nevetni.

A szemei ismét csillogtak, de nem tudtam, hogy ez annak köszönhető-e, hogy ellógjuk az első órát, vagy valami teljesen másnak.

- Amúgy tetszik az iskola? – kérdezte végül, egy picit meglepett a hirtelen témaváltás, de válaszoltam.
- Nincsen semmi baj a sulival – vigyorogtam. – De pár tanárral annál inkább.
- Téged is megőrjítenek? – vigyorgott vissza rám.
- Hát igazából csak Mrs. Jonasszal van bajom – bámultam magam elé. – Vagy inkább neki velem. Utál, ebben biztos vagyok.
Edward egy darabig hallgatott.
- Dehogy utál – mondta végül.
- Persze, mert abszolút imád – fintorogtam eme képtelenségen.
- Téged nem utál senki – nézett mélyen a szemembe. Olyan volt, mintha ezzel próbálná bebizonyítani azt, hogy ő is kedvel. Elfordultam tőle, mert erre nem tudtam semmi érzelemmenteset mondani. Így telt el ismét pár perc. Furcsa volt, mert nem beszéltünk, de mégsem unatkoztam.
- És a barátaiddal mi a helyzet? – kérdezte, de a hangjában megbúvó feszültséget nem tudta leplezni.
- Ők is mind kedvesek – fürkésztem az arcát. – Apropó barátok, még mindig nem mondtad el, hogy mi volt a verekedés oka.
- Nem is reménykedj – nevetett fel –, egy szót se tudsz meg tőlem. – Bosszúsan néztem, ahogy a vigyora egyre szélesebb lett.
- Rendben, akkor majd Nickből kiszedem – határoztam el.
- És mégis hogyan? – kérdezte kíváncsian. Ezzel megfogott, mert még fogalmam sem volt, hogy miként tudom meg tőle.
- Azt bízd csak rám - tértem ki a válasz elől. – Megvannak a módszereim.
Azt hittem, ezt Edward, majd valamilyen furcsa módon kiforgatja, de ehelyett csak behunyta a szemét. A két szemöldöke közötti ráncból arra lehetett következtetni, hogy erősen koncentrál.
Olyan hirtelen állt fel, hogy beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek, már nem ül mellettem.
- Gyere – nyújtotta a kezét.
- Hova? – kérdeztem, de megfogtam a kezét. Az ujjai abban a pillanatban körbefogták a kezemet. Olyan picinek tűnk az övéhez képest!
- Szeretném veled tölteni a napot – túrt bele a hajába a másik kezével. – Gyere, lógjunk el!
Mikor azt hittem, hogy a szívem nem pumpálhatja gyorsabban a vért az ereimbe, akkor tévedtem. Ez olyan volt, mintha csak álmodnék.
- Ezt hogy érted? – suttogtam, de a hangom remegett.
- Gyere, töltsük együtt a napot! Ígérem, mindent elmondok neked, csak gyere velem! – A tekintete szinte perzselt. Engem pedig a helyes és a kellemes helyzet közötti választás gyötört, miközben felhúzott a székből.
- Edward, megőrültél? – kérdeztem tőle. – Talán, még mielőtt odaértem, Nick bemosott neked? – kérdeztem nevetve.
Azonnal abbamaradt a nevetésem, mikor közelebb hajolt hozzám.
- Bízol bennem? – kérdezte, és a lélegzete csiklandozta az arcomat. Olyan finom illatú volt, hogy erős önfegyelemre volt szükségem, hogy ne hajoljak közelebb. Ezt át kellett gondolnom.
- Igen, bízom – feleltem az igazságot. Ajkai mosolyra húzódtak, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Akkor gyere! Szökj meg velem! – A lélegzetem felgyorsult, ahogy kimondta a szavakat. Meg akartam tenni, vele akartam lenni, de féltem a következményektől.
- Hát nem is tudom… – toporogtam, miközben figyeltem Edward arcát.
- Nyugodj meg, Carlisle majd ír nekünk igazolást – válaszolta egy csepp bűnbánás nélkül.
- Te megkattantál. Teljesen bolond vagy – hitetlenkedtem – Talán beteg vagy? – tettem a szabad kezem a homlokára.
- Itt az a kérdés te az vagy-e – csillantak fel a szemei, miközben a homlokán lévő kezemet a nyakára csúsztatta. Pillangók százai repkedtek a gyomromban, ahogy megértettem Edward viselkedését. Tényleg velem akart lenni, nem csak ellógni akarta a napot. Hosszú ideig hallgattam, mert nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek.
- Ha nem válaszolsz, elrabollak – világosított fel egy gonosz mosoly kíséretében.
- Úgysem mered – néztem rá összehúzott szemekkel. – Elég hangosan tudok sikítani.
- Akkor nem, ha a szád le van foglalva. – Tágra nyílt szemekkel figyeltem az egyre szélesedő mosolyát.
- Hát te megőrültél! – háborodtam fel.
- Ne akard, hogy elraboljalak! – Épp válaszolni akartam neki, mikor a keze rátapadt a számra. Fogalmam sem volt, hogy ezt miért csinálta, de azt lekövetkezettem belőle, hogy most nem szabad megszólalnom.
Gyorsan megfogta a kabátjainkat és a táskáinkat - amiket még akkor dobtunk le az ajtóba, mikor bejöttünk-, majd kifelé húzott. Leengedte azt a kezét, amivel a számat fogta be, hogy meg tudja fogni a dolgainkat. Sehogy sem értettem, hogy miként bírja el a nehéz táskáinkat egy kézben, mert a másik kezével még mindig a kezemet fogta.
Anélkül lépett ki a szertárból, hogy szétnézett volna, így meglepődtem, mikor megláttam a takarítóval beszélgető tanárt. Nem figyeltek ránk, de ha megszólaltunk volna, teljesen biztos, hogy lebukunk.
Épp időben rántott be Edward a folyosón lévő elágazásba, hogy a tanár ne vegyen észre minket. Meglepetten nézem bele csillogó szemeibe.
- Honnan tudtad, hogy itt a tanár? – suttogtam nagyon halkan.
- Megérzés – vigyorgott vissza rám. Kedvem lett volna beszólni neki, hogy ilyenekkel engem nem etet meg, de inkább hallgattam. Féltem a lebukástól…
- Nem merek elmenni veled. Sajnálom – néztem bűnbánóan a szemeibe. Mélyet sóhajtott, majd szomorúan csillogó szemeit lehunyta.
- Miért sejtettem, ezt előre? – kérdezte úgy, mintha saját magának tenné fel. Tudtam, hogy a helyes dolgot cselekszem. De akkor miért éreztem ennek az ellenkezőjét? – kérdeztem magamtól.
Hirtelen kinyitotta a szemeit, és elkezdett az udvar felé húzni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy beérjem.
- Mégis mit csinálsz? – képedtem el.
- Nyugodj meg, csak nem akarom, hogy lebukjunk – felelte szárazon.
Kiértünk az udvarra, de nem tudtunk tovább menni, mert szakadt az eső. Így megálltunk a tető takarása alatt.
Edward felém fordult, de nem adta oda a kabátomat, hanem ő maga bújtatott bele. Mikor végzett, ő is felvette a sajátját, összeszedte a táskáinkat a földről, majd a másik kezével ismét megfogta a kezemet, és húzni kezdett.

Csak akkor jöttem rá, hogy a kocsijához tartunk, mikor már ott jártunk a parkoló közepén. Mérgesen rántottam ki a kezemet az övéből.
- Mondtam, hogy nem megyek veled! – kiabáltam neki, de alig volt hangosabb, mint a suttogás, mert az eső elnyelte a hangomat. Meglepetten nézett vissza rám.
- Csak nem szeretném, hogy megfázz – hajolt közelebb hozzám. – Gyere, ne félj tőlem – nyújtotta a kezét. Mosolygott, de a szemein látszott, hogy azt szeretné, ha tényleg nem félnék.
Mély sóhaj kíséretében fogtam meg ismét a kezét.
Elővette a kocsikulcsot, majd mikor odaértünk, kinyitotta az autót. Kitárta előttem az ajtót, engem pedig elöntött a hiányérzet, amint elengedte a kezemet. Kivettem a kezéből a táskámat, majd az ölembe tettem, mikor leültem az ülésre.
A kocsiban még hideg volt, de ez cseppet sem zavart, mert elöntöttek az emlékek. Hirtelen öntött el a boldogság, ahogy rájöttem, mennyire szeretem ezt a kocsit.
- Min vigyorogsz? – kérdezte Edward, mikor beült mellém.
- Semmin – vigyorogtam tovább. – Amúgy ez milyen márkájú kocsi?
- Volvo xc60 – vigyorgott ő is.
- Szereted a kocsikat? – kérdeztem tőle.
- Tudod, ez nálunk valamiféle családi hagyomány – somolygott. – Mindenki szereti a gyors kocsikat a családban.
- Igen, azt észrevettem. Alice-nek is ott a sárga Porsche-ja. – Az arcáról ismét eltűnt a mosoly.
- Nincs semmi, amivel megakadályozhatnám, hogy elmenj vele, igaz? – kérdezte letörten.
- Tudod, nem értelek – magyaráztam neki. – Most is veled vagyok, és semmi baj sem történt. Akkor miért ne lehetnék Alice-szel is?
- Az teljesen más. – Hitetlenkedve néztem rá.
- Már miért lenne más? – meredtem rá. – Te is a barátom vagy és Alice is.
- Igen, a barátod – sóhajtotta fájdalmasan. Ezt nem tudtam mire vélni. Ismét hallgattunk egy darabig, és úgy tűnt, Edward nagyon belemerült a gondolataiba.
Ahogy elnéztem gyönyörű arcát, a mellkasomat ismét elöntötte az ismerős érzés, hogy ő sosem lehet az enyém. A barátnője biztos nagyon szép lehet, nem olyan, mint én - elmélkedtem magamban. Szinte beleremegtem, annyira erősen érték a szívem tájékát a fájdalom hullámai.
- Nem nehéz neked – kezdtem bele -, hogy a barátnődtől távol vagy? – meglepetten nézett vissza rám, majd felnevetett – Most mi van?
- Szóval te is elhitted a pletykákat? – nevetett még mindig.
- Pletykákat? – kérdeztem sután, de a hangomból ki lehetett hallani az izgatottságot.
- Ühüm – próbálta abbahagyni a nevetést. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ennyire vicces, de azt tagadni sem lehetett, hogy milyen jó volt hallgatni a hangját. – Nekem nincs barátnőm – felelte végül. Tágra nyíltak a szemeim, mikor meghallottam ezt a képtelenséget.
- Az lehetetlen. – Kérdő pillantásától elpirultam, de megpróbáltam ésszerű magyarázatot adni neki. – Most komolyan, az egész suli megőrül érted, és neked nincs barátnőd? – hitetlenkedtem.
- Tényleg azt gondolod, hogy minden lány a suliban megőrül értem? – bólintottam, mire a szemei felragyogtak – Miért gondolod ezt?
- Hát, mert itt mindenki olyan felszínes – sóhajtottam keserűen. – Te pedig annyira jól nézel ki – pirultam el.
- Ezt gondolod rólam? – kérdezte keserűen.
- Hát én nagyon kedvellek, de…
- Nem, nem erre értettem – szakított félbe. – Engem is felszínesnek tartasz?
- Hát… ő… - fogalmam sem volt, hogy erre mit feleljek. Úgy tűnt, hogy nincs türelme kivárni a válaszomat. A kezével beletúrt a hajamba, és az arcomat közelebb húzta magához, mire elakadt a lélegzetem.
- Lydia, tévedsz! – suttogta. – Nem vagyok olyan, mint amilyennek a többiek gondolnak.
- Én nem is gondoltam ezt rólad – néztem mélyen a szemébe.
- Szeretném, ha máshogy látnál engem, nem úgy, mint ők – mutatott az iskola felé a másik kezével.
- Nem úgy látlak, mint ők – suttogtam neki.
- Valóban? – hitetlenkedett.
- Nem, én teljesen másként látlak. – Kezdtem dühös lenni, mert nem hitt nekem. – Nem szűkítem be a látókörömet, mint ők – tettem karba a kezeimet.
- Akkor te hogyan látsz? – tette fel azt a kérdést, amire nem akartam felelni.
Hallgattam, és próbáltam összeszedni azokat az értelmes mondatokat, melyen nem árulják el a vonzódásomat. Az egy cseppet sem segített, hogy folyamatosan engem fürkészett, ezzel zavarba hozva.

De a csengő megmentetett, mert már lassan ott tartottam, hogy elmondom az igazságot.
- Bocsánat, de mennem kell órára – mondtam, mire a keze csalódottan hullott le. Annyira megsajnáltam, hogy még a bátortalanságomról is megfeledkeztem.
Közelebb hajoltam hozzá, mire lefagyott egy pillanatra, és ez elég is volt nekem. Gyorsan hozzáértettem ajkaimat az arcához, majd pipacsvörösen kiszálltam a kocsijából, és rohantam vissza az iskolába.

Olyan rövid volt az a puszi, hogy abban a pillanatban nem is tudtam igazán élvezni. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire jó volt, mikor már a testnevelés-öltözőben voltam. Igyekeztem gyorsan átöltözni, amit nagyban segített a testemet elöntő adrenalin.
Edward arca olyan finom illatú volt, mint a lélegzete. Kemény, meleg és sima is volt egyszerre, aminek a hatására feltámadt bennem a vágy, hogy még többször kéne ilyet csinálnom.
Aztán az is jó okot adott a boldogságra, hogy nincsen barátnője. Olyan jó érzés volt tudni, hogy az a személy, akihez vonzódom, nem szeret, és nem csókol mást. Abban biztos voltam, hogy vonzódom hozzá, da abban nem, hogy milyen szintem. Fogalmam sem volt róla, hogy ez szerelem-e. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót sem, és ez nagyban nehezítette a dolgokat.
A testnevelés órán kosárlabdáztunk, aminek az lett a következménye, hogy egész órán szerencsétlenkedtem. Ez a tény egy kicsit rontott a hangulatomon, de arra nem volt elég, hogy a határtalanul boldog lebegésből lerántson.